Miért mindig a gyerekkorral jön a pszichológus?

Furcsának tűnhet, hogy bármilyen problémáról, lelki zűrzavarról van szó, a pszichológusok folyton a gyerekkorral, azon belül is a szülőkkel való kapcsolattal jönnek. Minél komolyabb nehézségről van szó, annál inkább az anyával, apával való kapcsolatban keresik a magyarázatot.

Ez különösen azok számára lehet ijesztő, akik kisgyermekeik nevelésén fáradoznak. Azt az érzést keltheti, ha valamit elrontanak, végérvényesen tönkre teszik vele gyermekük életét. Erre a félelemre jöhet a felháborodás válaszul: „Mindent megteszek a gyerekemért, mindennél jobban szeretem, és mégis bűntudatom kell, hogy legyen már jó előre? Végül úgyis énrám húzzák a vizes lepedőt!” Innentől kezdve habitustól függően többféle folytatás képzelhető el: a dac, hogy kidobjuk az egész témát az ablakon, és liberális túlérzékenykedésnek könyvelünk el mindent, ami arról szól, mi okoz traumát a gyermek számára, és milyen szülői magatartással kerülhető ez el. A másik lehetőség, hogy még nagyobbra nő a szorongás, és még kínosabban igyekszik az ember tökéletes szülőnek lenni.

Az egész probléma mélyén rejlik egy félreértés, amit nem árt tisztázni: a pszichológia nem a hibást keresi! Azért fontos beszélni arról, hogyan hat a szülő a gyermekre (és fordítva), mert ez segítséget jelenthet azok számára, akik feldolgozatlan terheket hordoznak, és maguk sem értik, miből fakad ez, így megszabadulni sem tudnak tőle.

Sokan vannak úgy: semmilyen látványos sérelem nem érte őket gyermekkorukban, a szülők nem voltak alkoholisták, nem verték péppé őket, nem is hagyták otthon egyedül három napra ötévesen, mégis van valami fájdalom, valami nyomasztó érzés, ami nem érthető meg, ha csak a jelent nézzük. Például nem tud bízni az emberekben, nem hisz a pozitív visszajelzéseknek, fél, hogy elveszti a másik szeretetét, féltékeny, noha a másik erre nem adott okot. A cél tehát nem a megbélyegzés, hanem a segítés. És természetesen nem csak abban, hogy ki-ki megértse saját gyermekkorát, hanem abban is, hogy tudjon másmilyen szülő lenni.

De még mindig ott lebeg a kérdés, miért eredne olyan sok kapcsolati zavar a gyermekkorból. Amennyire több könyvtárnyit lehetne írni (és írtak is már) a témáról, olyan tömören is megfogalmazható a lényeg: azért ilyen fontos a gyermekkor, és azon belül is a szülőkkel való kapcsolat, mert ebből tanulja meg a gyermek, milyenek az emberi kapcsolatok, milyennek látják őt mások, hogy milyen a világ: biztonságos, kiszámítható-e, vagy éppen félelmetes, kezelhetetlen.