Nem így akartam! Nem csak a nehéz szülés lehet trauma

A szülés lehet jó élmény is, ám sok kismama traumaként élte meg a vajúdást. De miért érint minket olyan mélyen érzelmileg, ha úgy érezzük, „nem így kellett volna történnie”?

Egy külföldi blogbejegyzésben élénk vita bontakozott ki a traumaként megélt szülésről. A konklúziót valahogy így lehet összefoglalni: nem minden nehéz szülés traumatikus, sőt: egy viszonylag gyors és könnyű vajúdás is lehet rossz élmény, ha valami olyasmi történik, aminek a kismama szerint nem kellett volna megtörténnie.

A „természetben sem így van”?

A „The Truth About Traumatic Birth” ( Az igazság a traumatikus szülésről) honlapján összefoglalt néhány igen gyakori és elterjedt mítoszt és félreértést, amely szerintük megnehezíti a nők számára a traumaként megélt szülés utáni lelki gyógyulást.

Szerintük eleve nem jó hozzáállás, ha azt hajtogatjuk, hogy a „természet nem így tervezte meg” a dolgot, hiszen az igazság az, hogy a természetben nagyon sok anya és baba nem éli túl a születést. A faj fennmaradásához ugyanakkor – ha már a természet törvényeit vesszük alapul – nem a boldog szülés járul hozzá vagy éppen a szülési trauma akadályozza meg azt.

A bejegyzés írója szerint a legtöbben összemosnak két dolgot. Egyrészt hogy a rossz szülés a kultúránk hibája és hogy a környezet nem akar hallani a nők szüléssel járó szenvedéséről és fájdalmáról. Utóbbi valóban így van, ám a szülések mostani kultúránkban sem könnyebbek, mint valaha voltak – s mindig is a nők életének meghatározó élményei voltak és lesznek.

Első számú mítosz – a szülés napjainkban könnyebb

Aki azt mondja, hogy a szülés napjainkban könnyebb, mint valaha bármikor volt, és a rossz szülésélmény nem lehet a kultúránk hibája, tévedésben van. A szülések ugyanis semmivel sem könnyebbek, vagy kevésbé taraumatikusak, csupán BIZTONSÁGOSABBAK mint régen. Azt sem vesszük számításba, hogy egy nőnek a “könnyű” szülés is lehet rossz élmény. Egyáltalán ki mit ért könnyű alatt?

Van olyan nő, aki szerint a könnyű szülés a császármetszést jelenti, egy modern kórházban, vajúdás nélkül. Mások azt tartják, hogy két órás, fájdalommentes vaginális otthonszülés a könnyű. Megint más azt mondaná, hogy egy természetes, 5 órás vajúdással, epidurális érzéstelenítéssel született baba érkezése volt könnyű számára. De ezek mindegyik lehet rossz élmény is, attól függően, hogy a nő hogyan éli meg magát a szülést…még akkor is, ha azt könnyűnek értékeli a környezete. A kultúránkban élő gyakorlatok, elvárások, nézőpontok, és a nevelés hiányosságai pedig mind felelősek ezért. Hgy egy szülés traumatikus élmény lesz-e vagy sem, a legkevésbé fontos tényező annak „könnyűsége”.

Akkor mi a lényeg?

Az első ilyen tényező a szülő nőt körülvevő környezet. A második a nő előzetes elvárása a szüléssel kapcsolatban, amely alapulhat a való életen, a médiából összeszedett információkon, vagy a minőségi szülésfelkészítésen is.

Fontos látni, hogy fél-e a nő, hogy úgy érzi, tud kérdéseket feltenni, s meghallgatják az ő véleményét, kéréseit is. Hogy elmagyarázták-e neki, milyen események fognak történni vele, hogy tudja-e hogyan néz ki a támogatott szülés Ezek azok a tényezők, amelyek jóvá vagy akár rosszá is tehetnek bármilyen születést.

Még a legrosszabb forgatókönyv – ha a baba betegen vagy halva születik – is könnyebben feldolgozható, ha a nő úgy érzi, hogy közben jól bántak vele, mindent megtettek értük, megfelelően kezelték és támogatták őt a vajúdás közben.

Kettes számú mítosz – a „természetet” nem érdekli a nők boldogsága

A „természet” igenis gondoskodik a boldog szülővé válásról! Mert ha az anyukák nem lennének boldogak attól, hogy magukhoz ölelik és etetik kicsinyüket, a faj kihalna. Az emlősöknél például a boldog anyák termelnek tejet és a boldog utódok csüggnek anyjuk kebelén. A boldogtalan anyák, akik nem kötődnek megfelelően gyermekükhöz, küzdenek azért, hogy gondot viseljenek rájuk.

Jó példa erre a bárányát elutasító birka: ezek az állatok ugyanis néha azért nem gondoskodnak az utódról, mert az nem viselkedett a születése utáni percekben vagy órákban “rendesen”. Néha azért nem hajlandóak etetni kicsinyüket, mert meleg vízbe tették a bárányt, hogy felmelegedjen, és így elveszítette természetes illatát. Néha pedig azért nem gondoskodnak kicsinyeikről mert ők maguk túl betegek hozzá.

Hasonló viselkedés az embereknél is előfordul: ahol beavatkozás történt, a babák másként viselkednek szülés után. Ha a probléma- és beavatkozásmentes szülésen átesett kisgyereket rögtön az anyja mellére teszik, azonnal szopni kezd.

Ha viszont nem így történik, az nem csupán szoptatási nehézséget okozhat, de az anyai ragaszkodás is nehezebben alakul ki. Ezt számtalan anyuka beszámolója támasztja alá, akinek gyermekét először megmosdatták, mielőtt a kezébe adták volna. Az újszülött illata és az általa kiváltott érzések ugyanis nem csupán a tejtermelést segítik, de hormonok termelődését is beindítják, amely az anyai ösztönök kialakulását is ösztönzi. A prolactin és az oxitocin termelődését azonban a felesleges adrenalin (amit okozhat a szülés közben érzett félelem, vagy az érzés, hogy „figyelnek”) akadályozza. Ez azt jelenti., hogy a traumatizált anya képtelen a szoptatásra és a kicsinye gondozására.

Természetesen mi nem vagyunk birkák, és felül tudunk kerekedni ezeket az ösztönökön, de miért ne vennénk igénybe ezeket a remek evolúciós segítségeket?

Hármas számú mítosz – a szülés mindig is a legtraumatikusabb élmény volt egy nő életében

Vannak, akik szerint azért nevetséges a szülés modern módozatait okolni a traumatikus szülésélmény miatt, mert az mindig is az egyik legtraumatikusabb dolog volt egy nő életében. De ezzel a cikk írója nem teljesen ért egyet: a szülés ugyanis nem a legtraumatikusabb, hanem az egyik legmeghatározóbb élmény volt a nő életében. Az, hogy aztán jó vagy rossz emlék maradt-e meg róla, az mindig is az aktuális szülés körülményeitől függött…az egész történelem folyamán.

De arra nem árt odafigyelni, hogy régebben a születés és a halál nem voltak ennyire elválasztva. A halál lehetősége mindig is beárnyékolta a születést, és a nők együtt készültek a kettőre. Ami a modern időkben különbözik, hogy most – ha szükséges – tudunk biztosítani megfelelő helyet, kiegészítő táplálást, oktatást, támogató szolgáltatásokat. 

Ám ma nehezebben elfogadható, ha ez mind nem elég. Gondoljunk csak bele: az 1600-as években az átlag élettartam 35 év volt, ami sokkoló a mai, nyugati világban élő erős és jól táplált, egészséges, jó körülmények között élő embere számára.