Összeolvadtság helyett „Én, Te, kapcsolat” – Pál Feri atya előadása

A mostani alkalmon az összeolvadtság, éretlenség séma áll a középpontban. Fontos alapvetés, hogy nincs összeolvadtság éretlenség nélkül, de van éretlenség összeolvadtság nélkül.

A cikk több mint 3 éves. Tartalma elavult információt tartalmazhat.
2013. január 20. bencze.aron

A mostani alkalmon az összeolvadtság, éretlenség séma áll a középpontban. Fontos alapvetés, hogy nincs összeolvadtság éretlenség nélkül, de van éretlenség összeolvadtság nélkül.


Három olyan tipikus cselekvésformát különböztethetünk meg, amely az összeolvadtság sémájából táplálkozik. Az első, amikor belemegyek a séma által diktált logikába, pl. „mindent elmondok anyámnak”. A második cselekvésforma, amikor megpróbáljuk elkerülni a séma logikáját, így őrizkedünk az intimitástól, a közelségtől. A harmadik, mikor túlkompenzáljuk a sémát: az ezzel küzdő éppen a számára fontos személyekkel szemben próbálja magát kimunkálni, meghatározni – állandóan nemeket mond önmaga megszilárdításához.

Van néhány olyan tipikus szófordulat, amely – főképp, ha már nem egészen kicsi gyerekről van szó – nemegyszer tükre és tünete annak, hogy az anya is partner az összeolvadtságban, ő sem húzza meg a határait, pl.: „Négy napja betegek vagyunk”, „Felvettek az iskolába minket!” Ha a számunkra fontos személyektől folyamatosan olyan visszajelzést kapunk, hogy nem létezünk külön, akkor később, a természetes önállóvá válási törekvések idején a logikus fantázia az lesz, hogy az édesanyám meg fog halni, ha én elmegyek otthonról. Két dolog biztosan várható, ha valaki gyógyulni akar ebből a sémából: szorongás és félelem, valamint rengeteg irreális bűntudat.

Persze aki az összeolvadtság sémával küzd, sokszor nem ezt látja magáról, hanem azt mondja, „üresnek, céltalannak érzem magam”, „elakadtam az életben”. Ha valami pici elszakadás pedig már kialakul, akkor jellemző, hogy zavarhatja a szoros kapcsolat azzal a személlyel, akivel az összeolvadtság fennáll.

Az anya és a magzat kapcsolata

Az összeolvadtság kapcsán rendkívül fontos az anya és a magzat kapcsolatáról beszélni. Az anya-gyerek, szülő-gyerek kapcsolatról élt bennünk egy idealizált kép („a szülők mindent megadnak a gyermekeiknek, a gyermekek pedig áldott, gondtalan életet élnek”), amelyet a mi magyar valóságunkban különösen megerősítettünk. Ez nagyban megnehezítette annak belátását, hogy nemegyszer a legközkeletűbb nevelési elvek nem a gyerekek, hanem a felnőttek szükségleteit fejezik ki. Orosz Katalin könyvében saját élettörténetéből hoz példát. 1950-ben született első gyermekként, szüleivel társbérletben éltek, s ezért is fontos volt, hogy ő csendben maradjon. Édesapja büszke volt arra, hogy a kisgyereke már néhány hetes korában megtanulta: a gyerek éjjel alszik. Ezt úgy érte el, hogy nem engedte be hozzá az édesanyját. A kisbaba ugyanakkor nemcsak az éjszakai alvást tanulta meg, hanem azt is, hogy nem számíthat senkire, egyedül kell megoldania a problémáit.

Az idealizálás a magzati korra, a magzati létezésre is jellemző, pedig személyiségfejlődésünk hihetetlen fontos kilenc hónapjáról van szó. A személyiségfejlődéshez a jó alapot az jelenti, ha az édesanya minél inkább nem a teste részeként, egy szervként fogja fel a magzatát, hanem egy önálló valakinek képzeli el, akivel ő kapcsolatban van. Nem az összeolvadtság van tehát segítségünkre, hanem az „Én és Te és kapcsolat” gondolat.

A várt gyermek előnyei

Hosszú, több évtizedes utánkövetéses vizsgálatok kimutatták, hogy a nem várt gyerekek körében kétszer annyi az alkoholbeteg, jóval több a pszichotikus beteg, kétszer több a bűnöző magatartás. Akiket vártak, születésük után jobban fejlődtek, szívesebben mentek iskolába, jobban szerették őket az iskolatársak.

Egyértelmű, hogy az édesanya érzéseinek – félelmeinek, szorongásainak, haragjának – biokémiai következményei vannak a magzat életére. A magzatok nagyon gyakran reagálnak az édesanyjuk szavaira, de a szavaknál is elemibb, természetesebb választ adnak az édesanya róluk alkotott képeire, képzeteire, fantáziáira.

A „Transzperszonális pszichológiai és pszichoterápia” (szerk.: Bagdy Emőke, Mirnics Zsuzsanna, Nyitrai Erika) című könyvben olvasható Ildikó esete, aki rádöbben arra, hogy fél a magzatától. A terápia során kiderült, hogy Ildikó babájával kapcsolatos aggodalmaiban a saját anyjának a vele kapcsolatos korabeli negatív érzései, fantáziái köszönnek vissza. A történet jól példázza, hogy az anya saját magzati, születési élményei is befolyásolják az anya-magzat kapcsolatot, s így tulajdonképpen a magzatra a saját nagymamájának az adott esetben negyven évvel ezelőtti fantáziái is elemi erejű hatással lehetnek.

Az apa is nagy hatással van a magzatra, egyrészt a saját személye okán, másrészt azáltal, ahogy az anya elképzeli az apát; a férjéről alkotott gondolatai, fantáziái, képzetei megjelennek a magzatban is.

Egy magzat tehát nagyon árnyalt kapcsolatrendszernek a részeként él megfoganásától kezdve, amely jóval mélyebb összefüggéseket feltételez annál, hogy ha én dühös vagyok, az hat a babára.

Összességében az első években olyan sok mindent tehetünk a gyermekeinkért, utána pedig olyan sok mindent kellene, hogy elengedjünk. Ha a kezdeti életévek jelentőségét látjuk, befektetjük az energiát, az négyzetesen térül meg a személyiségfejlődés szempontjából. Ehelyett idealizáljuk a magzati kort, aztán idealizáljuk a gyerekkort, majd sokat küszködünk a magatartászavaros és más problémákkal küzdő gyerekeinkkel. Merő önzésből, jól felfogott érdekünkből érdemes jól csinálni az első 3-4 évet!