Pelenkás kiskirályok

Egyszer eljön a pillanat, amikor szabályokat kell hoznod, és ki kell jelölnöd a határokat. Természetesen a gyereked – aki birtokba akarja venni a világot – harcolni fog a szabályok ellen. De vajon mi történik, ha megnyeri a harcot?

– Gyerekpszichológushoz járni nem nagy dicsőség – vallja be Márta. – Pláne úgy, hogy az osztályfőnök ad egy telefonszámot, azzal a hozzáfűzött mondattal, hogy talán még nem késő. A szakembernél kellett szembesülnünk azzal, hogy a fiunk képtelen elfogadni a szabályokat, kezelhetetlen, zsarnoki módon viselkedik. És ekkor kezdődött a saját kálváriánk is, hiszen ki kellett mondanunk, hogy rossz elveket követve neveltük a gyerekünket.

Talán oda vezetném vissza a történetet, hogy a hatvanas évek végén születtem, amikor minden szülőnek pontosan megmondták, hogyan és miként bánjon a gyerekével. Hogy háromóránként etesse, éjszaka ne vegye ki, adja hamar bölcsődébe… és sorolhatnám. Mikor terhes lettem, sokat beszélgettünk erről az anyukámmal, és én már akkor megfogalmaztam, hogy a gyerekemet nem akarom majd ilyen poroszos elvek szerint nevelni. És meg is próbáltam máshogy.

“Túl liberális” – mondta sok ismerősöm, de volt, aki keményen fogalmazott: “A fejedre nőtt a gyerek!” Pedig dehogy akartam én ezt. Csak valahogy elcsúsztak a dolgok. Eleve későn jött össze, harmincöt elmúltam, mire a hosszas próbálkozások után megfogant a fiam. Végigidegeskedtem a terhességet, a szülés se volt diadalmenet. Óvtam-védtem mindentől. Először a hidegtől, széltől, aztán az egész világtól, de főleg azoktól az emberektől, akik lépten-nyomon beleszóltak a nevelésébe. Ma már úgy gondolom, hogy ezek a kéretlen tanácsadók nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy kiesett a gyeplő a kezünkből.