32 vagyok, de anyám mossa az alsómat

A szakirodalom „gyernőtteknek” vagy Pán Péter-szindrómásoknak hívja őket, mások egyszerűen aberrált, életképtelen fiatalnak gondolják őket. Milyen okokból él valaki 30 éves kora körül is a szüleivel, miért nincs önálló élete, esetleg családja? Fiatalokat kérdeztünk.

A cikk több mint 3 éves. Tartalma elavult információt tartalmazhat.
2012. június 07. szabo.daniel

A szakirodalom „gyernőtteknek” vagy Pán Péter-szindrómásoknak hívja őket, mások egyszerűen aberrált, életképtelen fiatalnak gondolják őket. Milyen okokból él valaki 30 éves kora körül is a szüleivel, miért nincs önálló élete, esetleg családja? Fiatalokat kérdeztünk.


A jelenség annyira valóságos, hogy nem is olyan régen tudományos műhelyet alapítottak a leginkább érintett generáció tagjai, a 80-as években születettek. A Kontra Műhely fiataljai – kutatók, művészek – arra keresik a választ, vajon miért húzódik el felnőtté válásuk.

De vajon mitől különlegesek vagy mások az 1980 után, 1990 előtt születettek? Ők lennének a szocializmus megszűnésének igazi kárvallottjai? Szakemberek szoktak hivatkozni a „referenciapontok elvesztésére”, a hirtelen jött szabadság, a lehetőségek ugrásszerű bővülésének nehézségére, a család mint társadalmi egység válságára, a nemi szerepek megváltozására.

A nyolcvanasok természetesen számtalan merőben új jelenség tette, teszi próbára. Az általunk megkérdezett fiatalok egyike sem klasszikus prototípusa a „gyernőttnek”, válaszaikból mégis kibontakozik valami egység.

Ellenpélda

De ne velük kezdjük, hanem egy másik, az előbbiekhez nem hasonlítható nyolcvanassal. Máté nagycsaládban nevelkedett. Három kisebb testvére közül a legfiatalabb is elmúlt 25, egyikük sem lakja már a szülői házat. Azt meséli, hogy a lehetőségekhez képest minden „természetesen” zajlott. Nem lettek „kidobva” otthonról, de erőteljes szülői nyomást érzékeltek mindannyian, amint kezükben volt a diploma. „Két öcsém még egyetemista volt, amikor én már végeztem. A szüleink cseppet sem tehetősek, édesapám annyit ígért, hogy amíg megszerezzük a diplomát, lehetőségeihez mérten támogat minket”. Így is lett, és noha Mátéék közel sem kaptak annyi pénzt otthonról, hogy elegendő legyen a fővárosi élethez, úgy oldották meg, hogy mindannyian dolgoztak, és közösen béreltek lakást. Mostanra mindannyian megnősültek, szépen sorban. Meséli: előbb az én barátnőm lakott hármónknál, majd külön költöztünk, aztán az öcséim ugyanígy tettek, mindegyiknek házasság lett a vége, ma gyerekeink vannak.

Egyszerű nem volt a helyzetük, albérletben kezdtek, egyikük azóta is így él, a középső lakáshitelből jutott sajáthoz, a legnagyobbnak szerencséje volt, vásárolni is tudott.
Máté úgy véli, semmi rendkívüli nincs az életükben, és noha nem hallott még a „gyernőttek” kifejezésről, tudja, hogy sok egykori csoporttársa még most, harmincon túl is a szüleivel él. Szerinte a válasz rendkívül egyszerű: nincs munkájuk a fiataloknak, ezért nem mernek önálló életbe fogni.

De valóban ilyen egyszerű lenne a kérdés? Vagy az önálló életkezdés nem pusztán anyagi kérdés? Marci egykorú Mátéval. Igen hasonló életutat jártak be, egészen az egyetem elvégzéséig. Történt, hogy már az iskola alatt remek munkát talált, így elmondása szerint sem ideje, sem energiája nem maradt párkapcsolatot építeni. Szerinte, aki a húszas évei végére nem találja meg a megfelelő párt, az hosszú időre benne ragadhat az egyedüllétbe. Ráadásul még az önálló életvitel képessége sem mérvadó, hiszen ő maga saját lakással rendelkezik ugyan, de miután édesanyja is egyedül él, valójában inkább nála lakik. „Fenntartom az önálló élet lehetőségét, de tény, hogy napi 12 óra munka után szeretem, ha nem egy üres lakásba megyek haza. Inkább elviselem az édesanyámmal való gyakori veszekedést, de legalább egyikünk sincs egyedül. Zavar-e, hogy még mindig anyám mossa az alsómat? Nem feltétlenül. Inkább ez, mint a magány.”
Marci azt is problémának tartja, hogy nem lehet megfelelő társat találni. A kollégáim között – mondja – sok olyan lány van, aki hozzám hasonlóan szingliként tengődik. Azt mondják, hogy szeretnek így lenni, inkább várnak a legmegfelelőbb partira. Szerintem ez hazugság.

Beteges, viszont kényelmes

Kényelmesnek, viszont betegesnek tartja a szüleivel való együttélést Zsófi. A 29 esztendő lány egy megyeszékhelyen, multinál dolgozik. Szülei néhány kilométerre a várostól élnek. Állása a mai magyar átlag felettinek minősül, elmondása szerint jól keres, önálló háztartást azonban nem képes vezetni. Egy évig – mondja – albérletben laktam a barátommal, voltak közös terveink, ám amikor szétmentünk, arra kellett rájöjjek, hogy egyedül mindez nem fog menni. Én sem tudtam fenntartani magam, ráadásul a szüleim is nyögték a családi ház magas rezsijét, így közösen úgy döntöttünk, hazaköltözöm.

Zsófi nem tagadja, hogy a dolog rendkívül kényelmes. Arra a kérdésünkre, miért nem ragaszkodik közel 30 évesen az önálló élethez, azt mondja, tudja, hogy betegesnek tűnhet, mégis szeret így lenni. Biztonságban érzi magát.

A 30-as férfiak egyharmada a szüleivel él?

Nem tudni, hogy mennyi valóságalapja van a közelmúltban a The Sun brit bulvárújság által közölt adatoknak, de egy cikkükben az áll: az Egyesült Királyságban az idén közel három millióra nőtt azoknak a harmincas fiataloknak a száma, akik még mindig a szüleikkel élnek. A számok a 20-34 éves korosztály esetében még sokkolóbbak, hiszen a fiúk közel egyharmada (1,8 millión) még soha nem költözött el a szülői házból.

A vizsgálat szerint ez az arány a nők esetében valamivel kedvezőbb: mindössze egy hatoduk (1,1 millió) lakik a mai napig is otthon. A brit Nemzeti Statisztikai Hivatal adatai szerint a szüleikkel együtt élő harmincasok száma 1997 óta mintegy 500 ezerrel növekedett, ráadásul sokuk egyáltalán nem gondolt még arra, hogy valaha is saját lakásba költözzön.

Idehaza ennél sokkal aggasztóbb a helyzet. Mint azt „A 80-as generáció” című kiadvány bevezetőjére hivatkozva a 168 óra munkatársa megírta:  a 25-34 év közötti magyar nők 27,2%-a, a férfiak 42,5%-a lakik a szüleivel.