A házasságtörés anatómiája

Hogyan jut egy holtomiglan-holtodiglannak induló házasság oda, hogy az egyik fél feladja, s egyszerűen fölrúgja a közös szövetséget? Hol lép be az életükbe az a bizonyos harmadik? Bármilyen hihetetlen, de a legtöbb esetben ott, ahol a legkevésbé várnánk: a legváratlanabb helyen, a legártatlanabbnak tűnő helyzetben.

Nem volt több mint ártatlan kíváncsiság. A négy fal közé zárt mindennapok monotonitását megtörő kaland egy számára ismeretlen világban. A világháló némi színt hozott Zsuzsa kismamás hétköznapjaiba. Eleinte csak babás honlapokat látogatott: praktikus tanácsokat, recepteket keresett. Aztán az egyik ismerőskereső portálon rátalált a gimis osztálytársakra, régi barátokra.

Egy reggel a lélegzete is elállt, amikor meglátta, hogy az első szerelme jelölte meg ismerősként őt. Üzenetet is írt, melyben megdicsérte a gyerekeit, és gratulált a szakmai sikereihez. Erre muszáj volt válaszolnia. Innentől kezdve jöttek-mentek az üzenetek. Hamarosan a nap legfényesebb pontja az lett, amikor leülhetett a gép elé. Alig várta már, hogy a gyerek aludni menjen. Kiderült, hogy az exkedvessel teljesen egy rugóra jár az agyuk. Talán mégis ő volt az igazi? – fészkelte be magát a szívébe a gondolat. S az egyre sűrűbb levelezést találkozások követték. Nemsokára pedig megérett benne a döntés is: ki kell lépnie a házasságából.

Hannáék lelkesen vettek részt a házaskör alkalmain. Olyan jó volt hasonló korú párok között lenni, velük beszélgetni, énekelni, imádkozni! Mégis, egy idő után egyre gyakrabban jutott eszébe a gondolat: a többiek sokkal boldogabbak, mint ők. Nekik folyton csak gondjaik vannak, állandóan vitatkoznak. Hanna megörült, amikor sikerült egy sorstársra akadnia a közösségben. Istvánnal mindenről lehetett beszélgetni. Pontosan értette minden szavát.Ráadásul ő is küzdött a házasságáért. Meg is beszélték, hogy ezentúl rendszeresen összejönnek imádkozni, „egymás terhét hordozni”. Igen ám, de ezek alatt az alkalmak alatt szép lassan egymásba szerettek…

***

Évekkel ezelőtt olvastam valahol, hogy a házasságtörés nem a hálószobákban kezdődik, sokkal inkább a munkahelyi italautomaták melletti véletlenszerű egymásba botlásakor, amelyet újabb kedves szóváltás követ. Az ember valahogy úgy intézi, hogy mindig ott legyen, amikor a másik arra jár. Hogy egymás mellé sodródjanak a liftben, a villamoson. Hogy a felszínes beszélgetések után személyesebb vizekre evezzen, és… Nem véletlenül írja a Példabeszédek könyve: „Minden féltve őrzött dolognál jobban óvd szívedet, mert onnan indul ki az élet!”

A szívben, a lélekben kezdődik. Eleinte láthatatlan szálakkal köt a kívülállóhoz. Az újdonság varázsa felráz, rég tapasztalt lelkesedéssel, vitalitással, energiákkal tölt fel. Aztán a szálakból egyre erősebb kötés lesz, amely végül gúzsba kötő kötelékké válik. Hatalmába kerít az érzés, vele telítődnek a gondolatok. Az idegen rendkívüli vonásainak felfedezésével párhuzamosan saját társunk hibái egyre élesebbé válnak. Közben a világ a szép lassan beszivárogtatott féligazságaiból –„neked is jár végre ennyi”, „Isten se akarhat megfosztani az örömtől”, „a társad a hibás: miért hagy ennyire egyedül?”, „mások is elváltak, s ma boldogok (?) egy új házasságban” – láthatatlanul egyre magasabb falakat emel. A gondolatok lassan meggyőződéssé, majd döntéssé válnak.

Láthatatlanul kezdődik tehát. Ártalmatlannak tűnő dolgokkal a legváratlanabb helyeken. A világhálót böngészve, ismerősök után kutatva, ahol a magány, a szívben lévő űr láthatatlanul vonzza a másik ember elfogadását és szeretetét. A munkahelyen, ahol a hétköznapokban több időt töltünk a kollégánkkal, mint a társunkkal. Ahol ma már elvárás, hogy a legszebb, legjobb formánkat hozzuk. Ahol az első időkben kéznél van a magyarázat: „a családért vállaltam túlórát”. S a folyamatos stressz, hajsza, verseny mellett az ember szomjazza a bátorító, kedves szót, amely, ha nem vagyunk észnél, alattomosan hozzáköti a szívünket egy idegenhez. Vagy a templomi közösségünkben, ahol végképp nem számítanánk rá. Itt is könnyen megvan a magyarázat: „hiszen mi csak Istenről beszélgetünk, egymás terheit hordozzuk”! S aztán mikor a lélek gátjai átszakadnak, az istenkeresés intenzitását valami más veszi át a szívben.

Senki nem vágyik családja tönkretételére, házastársa szívének összetörésére, gyermekei életre szóló megsebzésére abban a pillanatban, amikor átlép egy finom határt, amelyre talán csak a lelkiismeret halk jelzése figyelmezteti. Az ember ilyenkor lelke jogos szükségét (elismerés, elfogadás, figyelem, gyengédség, szeretet) szeretné betölteni, csak épp nem a jogszerű, megfelelő forrásból. A felfokozott érzelmi állapotban felkészületlenül éri a támadás.

A veszélyforrások láttán persze nem kell azonnal csadort öltenünk, vagy természetellenesen kerülnünk minden ellenkező neműt. De ha egy találkozás, gesztus, tekintet hatására gyorsabban ver a szív, s később újra felidéződik az „ártatlan” kis élmény, netán hagyjuk végigfutni magunkban a „mi lenne ha….” kezdetű gondolatsort, akkor jobb őszintén beismerni, hogy veszélyes vizek felé sodródunk. Megállni, megfordulni – s amíg képesek vagyunk rá, józanul kiszállni.

Révész Szilvia

Véleményem szerint…

A felesleges harmadik

Miért van az, hogy napjainkban egyre gyakrabban, szinte tömegesen sétálnak bele az emberek a hűtlenség csapdájába? Pedig való igaz: „senki sem vágyik családja tönkretételére, házastársa szívének összetörésére, gyermekei életre szóló megsebzésére”. A válasz kulcsát egy általános, az egész természet működésére jellemző törvényszerűségben látom: a kórokozók a legyengült, alacsony ellenálló képességű szervezetben okoznak betegséget. A mai házasságok jelentős része ilyen.

Környezetünkben mindig vannak olyan emberek, akik veszélyt jelenthetnek a házasságunkra, ha a kapcsolatunk nem elég erős és ellenálló, mert (hála Istennek!) kedvesek, figyelmesek, türelmesek, segítőkészek, okosak, szépek, fiatalok. Ha a házasságunkban éppen mosolyszünet van, vagy (ez is megtörténhet minden kapcsolatban) kitört a vihar, a kedves és figyelmes harmadik mindjárt vonzóbbá válik a mogorva és figyelmetlen házastársnál.

De nem is a pillanatnyi viharokról és mosolyszünetekről van szó.

Nagyon sok házasság kiszárad, mint az aszály idején rendszeresen nem öntözött kert. A házasságot ugyanis nem elég megkötni, gondozni is kell. Konfliktusainkat meg kell beszélni, a félreértéseket tisztázni kell, egymás szempontjait és gondolkodását meg kell érteni, a bántásokat meg kell bocsátani – ez olyan, mint a kertben a gyomlálás. De nem elég gyomlálni, ha szépen fejlődő növényeket szeretnénk: trágyázni és öntözni is kell – vagyis táplálni a kapcsolatot. Senki sem azért köt házasságot, hogy konfliktusokat oldjon meg. Egymással összeforrasztó közös élményekre szükség van a házasságban is, nemcsak előtte.

A szerelmi lángolás idején a kapcsolat „táplálása” spontán megtörténik. Noha még alig ismerjük egymást, készek vagyunk teljes önmagunkat (a figyelmünket is beleértve) odaadni a társunknak, hogy ezzel boldogabbá tegyük őt. Ha ellobban a láng, már nem működik spontán az önmegtagadás és az önátadás. Az élet Urának ereje éppen ekkor emel ki az önzésből, hogy hűséges, adni kész házastárssá változtasson, ha közösségben élünk vele.

Az evangélium üzenete röviden ez: Isten értékesnek tart, ezért nem akarja, hogy elvesszek; Isten szeret, ezért adta egyszülött Fiát a megmentésemre.

Ha ez az Istentől érkező szeretetüzenet hatja át életünket, erőssé és ellenállóvá válik a kapcsolatunk. Hiszen magatartásunk (és szavaink is) ezt közlik a társunkkal: értékes és fontos vagy számomra, nagyon szeretlek.

A szeretettel és megbecsüléssel feltöltött és megerősített házasság ellen tud állni nemcsak a „szőke ciklon” nevű viharos szélnek, hanem a kapcsolatunkat lassan pusztító eróziónak is. Ha életerős a házasságunk, a régi szerelem emléke vagy a kedves kolléga mosolya legfeljebb jólesik, de nem billent ki az egyensúlyból.

Pálhegyi Ferenc

pszichológus, a Bibliai Házassággondozó Szolgálat alapítója

Megjelent a Family magazin születésnapi különszámában. Ha szívesen elolvasná ingyenes ízelítőnket, kattintson ide.