A közösség ereje – Pál Feri atya előadása

Azokról, akik nagyon szeretnének a többséghez tartozni. Gyermekkorban kialakult magány és annak ellenszere… A szeretet néha rendetlen… Pál Feri atya újabb előadása.

A mai alkalomtól ismét visszatérünk a kora gyermekkorban kialakult, negatív sémákhoz, melyek meghatározzák jelenünket. Realitásként álcázzák magukat és autonómiára törekszenek az énünk felett. Annak idején, amikor a séma kialakult, egy többnyire jogos válasz volt az adott helyzetre. Ám, mint egy lenyomat, bennünk ragad és később megakadályoz, hogy az új körülmények közt, felnőttként megfelelően érzékeljük a valóságot. Kialakulásának oka, ha egy fő érzelmi szükségletünk nem nyert kellő kielégítést, ill. az is káros lehet, ha valamiből túl sokat kaptunk.

Idézzük föl megint, melyek is ezek a szükségletek: 1) Biztonságos kötődés, 2) Autonómia, kompetencia-tudat, 3) Jogos igények, érzelmek kifejezésének szabadsága, 4) Spontaneitás, játék, 5) Reális keretek és önkontroll. Az utóbbit, a szabályokat ma szívesen leradíroznánk. A játékban pedig nagyon fontos, hogy együtt történjen! Milyen szomorú, mikor valaki nem tud visszaidézni egyetlen pillanatot sem, ahogy az apukájával játszott. A szülő nézi, milyen jól elvan a gyerek egyedül, közben pedig már lemondott arról, hogy ezt a szükségletét kifejezze…

Társas izoláció, elidegenedettség séma

Azoknál alakul ki gyakran, akik az adott környezetükben a kisebbséghez tartoznak. Gazdagok vagy szegények, tehetségesek, szépek, fogyatékkal élők, cigányok, homoszexuálisok. Érzékenyek mindenféle kirekesztettségre és vélül már nem is keresik a kapcsolatot a többséggel. Miközben egy individuális gyökerű világban élünk, folyton különbözni akarunk másoktól. „Vegyétek észre, hogy én milyen rendkívüli vagyok! Csak én vagyok ilyen eredetien hülye.” – élcelődik Feri atya. Ám azok az emberek, akik a fenti sémától szenvednek, pont az ellentétére vágynak: hadd legyek én is olyan mint ti. Papnövendék koromban mozgássérült barátaimhoz jártam, egyszer megkérdeztem Marikát, akivel különösen jóban voltam: „–Ha nem lennél mozgás és légzés bénult, hogy látod magad, mivel foglalkoznál legszívesebben? – Feri, én szeretnék illatszerboltban eladó lenni.” Látjuk? Az a dédelgetett álma, ami számunkra megszokott, hétköznapi. A szilvesztert velük töltöttem, amikor táncoltunk a kerekesszékekkel, sikongattak a gyönyörűségtől, hogy azt csinálhatják, mint a többi ember. Ehhez ugyan ki kellett szöknöm a papnevelő intézetből, de hát a szeretet néha rendetlen…

Erre a sémára is háromféle választ adhat valaki: 1.) Követi a séma logikáját és állandóan azt vizsgálja, felnagyítja, miben különbözik a többiektől. 2.) Elkerül minden társas helyzetet, emberi kapcsolatot. A legöbb magányos embertársunk ilyen sémától szenved. Mi pedig sajnáljuk őket, azt gondoljuk pechesek, ugye vannak kedves asszonyok, akiknek egyetlen életcélja, hogy kerítőt játszanak. Próbálják összeédesgetni a szomszédokat, de valahogy minden kudarcot vall… A 3.) lehetséges válasz a túlkompenzálás. Ilyenkot az illető minden energiájával minden közeghez alkalmazkodni akar, olyan,mint egy kaméleon.

Kapcsolat vagy közösség

Mi az ami gyógyulást hozhat? Egyrészt, ha valaki csoportokhoz tartozik. Ma nagyon sokat hangoztatjuk az emberi kapcsolatok fontosságát. Pedig az nem elég. Olyan gyermek, aki pl. atomizált családban, csak az egyik szülőhöz tartozott és emellett nincs közösségi élménye, a személyiségfejlődés egy nagyon fontos elemét nélkülözi. Nagyon sok kritikát hallok az egyházról: „Ó, hát az minek, van egy-két jó fej pap vagy keresztény és ennyi. Aki nincs benne, nem látja, hogy a lényege egy élő organizmus, nem csak intézmény. Egészen más készségekre van szükségem, ha egy csoporthoz tartozom, mint amikor egy kapcsolatban vagyok. Milyen nagyszerűnek látjuk ha valaki kiáll magáért, esetleg még a barátnőjéért – de utána megszűnt a világ. A közösségben viszont megtanulom késleltetni bizonyos szükségleteimet, ha látom, hogy mások rosszabb helyzetben vannak. A boldog párkapcsolathoz is ez egy nagyon lényeges elem: lehetek nagyszerű a párommal való viszonyomban, de ha családot akarok vele, ahhoz, mint egy rendszehez is alkalmazkodnom kell majd.

Nem vagyok egyedül

Igen hatékony lehet az önsegítő csoportokban való részvétel is, hiszen akkor az elidegenedettség sémában szenvedő hamar rájön, hogy nem is különbözik annyira. Ráadásul próbára teszi a szorongását, ami négyszemközt könnyebben ment, azzal most előttük kell megnyilvánulnia. Végül 15 emberből mindig akad olyan, akivel hasonló dolog történt. Ezt egy kapcsolat nem tudja megadni…

Katonaság

Mivel Feri atya másfél évig volt katona, visszaemlékszik, mit mondhat egy őrmester a kiképzésen: „Kedves újoncok, üljenek itt le kényelmesen, ahogy jól esik és akkor csináljunk egy bejelentkező kört, hogy vannak ma? Hogy ébredtek, esetleg valakinek volt valami érdekes álma? Azt be lehet hozni, mert lehet, hogy az egész kiképzésre nézve meghatározó tudatalatti üzenetel bír, majd ahhoz alkalmazkodunk. Mindenki szépen elmondja, eltelik másfél óra, akkor menjünk el reggelizni, mert tudják, az milyen fontos. Jó hát utána egy kis munka lenne, de nézzük meg, ki hogy van fizikailag: próbáljunk meg egy-két fekvőtámaszt, de nehogy megsérüljön valaki! Van egy jó kis gyakorlatom, csináltak már valaha fekvőtámaszt? Idézzék föl, ez egy imagináció, hogy az sikeres volt, nem jelent veszélyt. Ha még bármi fenyegetettséget éreznek, azt javaslom, egy-két mély lélegzettel oldjuk….”

Ugye milyen abszurd? Ezzel szemben a valóság: reggel 6 órakor, miközben te éppen a Hawai szigeteken vagy, koktélt szürcsölgetve, egyszer csak bárdolatlan üvöltéssel beront egy férfi – ez már eleve… ha alszom, ne egy férfi ébresszen föl – „Ébresztő, elvtársak, föl!” A koktél kiesik a kezedből és egy lehetetlen, sodronyos emeletes ágy tetején találod magad, a tudatod még messze, de hallod, hogy „reggeli torna, öltözzetek!” Úgy ahogy vagy, csipásan, izzadtan, neki kell állni futni…

Képzés az életre

Mire jó ez az egész? Hogy a katona megtanul lehetetlen föltételek között, szorongásokkal, stresszhelyzetben hatékonyan cselekedni. Mi is, miután egy biztonságos közegben, például segítővel, társunkkal eljutottunk egy fejlettségi szintre, fontos, hogy az ott tanult dolgokat alkalmazzuk a megszokott közegünkben is ahol stressz van, nyomás, ahol nem mindig fogadnak el vagy szeretnek minket, néha be is szólnak.
Ha ezt a két utat valaki jól látja, az fog hosszú távon növekedést hozni.