A nyolcórás munkanap a múlté? – álom vagy valóság?!

Egyes közgazdászok, például a brit New Economics Foundation agytröszt munkatársai azt mondják, hogy a munkaórák csökkentése nagyon sok jótékony hatással járna. Pontosabban a standard heti 40 óra munkát 20-ra csökkentenénk, több munkahely lenne, az emberek több időt tölthetnének a családjaikkal, az energiafogyasztás pedig jelentősen csökkenne.

A nyolc óra nem épp annyi. Legtöbbször kilenc vagy tíz. A munka mezejének szentelt időhöz még hozzájárul az utazás vagy az irodán kívüli találkozók” – mondja A. (30), aki egy civil szervezetnél dolgozik. „Volt, amikor 16 órát is lehúztam.” Olyan ez a helyzet, mint az ipari forradalom kezdetekor, amikor egy munkanap 10-18 órát tartott, a munkáltatók pedig a legalacsonyabb költségekkel a legnagyobb termelést akarták elérni.

A helyzet a 19. században kezdett megváltozni, amikor Robert Owen, brit szocialista politikus először javasolta a nap 3×8 órás felosztását (munka, szabadidő, alvás). A javaslatot az 1866-os genfi egyezményen átvették, életbe azonban csak fél évszázaddal később lépett. „Az, hogy ma jellemzően 8 órát dolgozunk, egy hosszú vitafolyamat része, a munkások (a polgári rend egy kis szeletének segítségével) jogaikért és jobb munkakörülményekért harcoltak. Másfelől a nyolc óra elegendő időt hagy a fogyasztásra, a munkáért kapott bér visszaforgatására” – mondja Florin Poenaru antropológus.

Henry Ford például úgy gondolta, hogy a munkásai az elsődleges fogyasztói is azoknak a termékeknek, amelyeket gyártanak, és ezért szükségük van időre ezek használatához. A modern ipar, de különösen a Ford-korszak jellemzője volt ez a hozzáállás, amely ugyanakkor viszonylagos hatalmat is biztosított a munkásoknak a tőkésekkel szemben – emeli ki az antropológus. „A ’70-es évektől kezdve azonban már nem jelentett elég nyereséget, a profit csökkenni kezdett. Nyugaton megnőtt a munkanélküliség, a peremterületeket iszonyatosan kihasználták, és ekkor szűnt meg a 8 órás munkanap is, vagyis hosszabb lett – ez egy kerek történet.” Az antropocén korszakra nagyfokú automatizálás és informatizálás jellemző, így a termelés is megnő, vagyis kevesebb idő alatt többet dolgozhatunk. Sok, irodai munkát feltételező munkahelyen történik ez meg.

Egyes közgazdászok, például a brit New Economics Foundation agytröszt munkatársai azt mondják, hogy a munkaórák csökkentése nagyon sok jótékony hatással járna. Pontosabban a standard heti 40 óra munkát 20-ra csökkentenénk, több munkahely lenne, az emberek több időt tölthetnének a családjaikkal, az energiafogyasztás pedig jelentősen csökkenne. „Csak azért élünk, hogy dolgozzunk, csak azért dolgozunk, hogy keressünk, csak azért keresünk, hogy fogyasszunk?” – tette fel a költői kérdést Anna Coote, az említett agytröszt közgazdásza abból kiindulva, hogy a politikusoknak és a gazdasági elemzőknek kevesebbet kellene a növekedésre gondolniuk. (…)

Florin Poenaru így folytatja: „(…) Az emberek ma annak is örülnek, ha egyáltalán van munkahelyük. Sokaknak nincs, főleg Európában, és igaz ez Amerika és Kanada néhány teljes városára. Ez a kapitalista termelés új viszonyaihoz vezet. Itt két fő irányvonalat látok: a globális kapitalista rendszer egyre inkább kínlódik, hogy pénzt, nyereséget, növekedést termeljen. Persze van, ahol létezik növekedés, például Indiában vagy Kínában, de ott is csak rövid távú és rengeteg a járulékos költség. Globális szinten viszont úgy tűnik, hogy a kapitalizmusnak már nincs hova fejlődni. A világszerte alkalmazott megszorító intézkedések az inkompetens, csak a bizniszeket kiszolgáló politikusok részéről igazávól nem válaszok. Ilyen körülmények között bármilyen munkahely kiváltságnak számít, mindegy, hány órás. (…)

Azoknak, akiket nem lehet robottal helyettesíteni, két lehetőségük marad: 18 órás, teljesen elembertelenítő, de jól fizető munkahely (bankárok, ügyvédek, vagyis a tőke kezelői), vagy pedig teljesen rugalmas, projekt alapú aktivitás (újságírók, művészek, tudósok, vagyis a tőke fenntartói).

Nem mindenki ért egyet azzal az érvvel sem, hogy a gazdasági válság miatt a munkaidőt feltétlenül meg kell hosszabbítani: „Ami most történik, az csak a felerősödése mindannak, ami máskor is létezett. Persze, egyes részlegekben a gazdasági csökkenés nagyobb, mint máshol, és vannak, ahol az emberek nehezen tudják a „húszan várnak még a helyedre”-típusú zsarolást kezelni. Így például az újságírók nagy része oldalak kilométereit írja tele, éjjel későig dolgozik, és nem tud tiltakozni ellene” – véli Ciprian Şiulea publicista, a Critic Atac munkatársa.

„Mégis alapvetően ugyanazokkal a problémákkal küszködünk, mint a válság előtt, és ezek a válság után is megmaradnak. Nem lehet a válságra hivatkozva az alkalmazottaktól azt kérni, hogy csak úgy, szolidaritásból többet dolgozzanak. A konkurencia militáns hozzáállása és a versenyszellem miatt azt hisszük, hogy a vállalkozások nyereségességéhez, vagy még a túléléséhez is sok intelligencia, tehetség és kreativitás kell. Ez nincs így, nagyon sok cégnek megy jól akkor is, ha nem értenek hozzá, rossz a szervezésük és még az állammal sem bizniszelnek.

Szóval semmi sem támasztja alá azt, hogy az alkalmazottak rovására kell a hatékonyságon javítani. Emellett minden cég nyeresége időszakosan változik, nagyon sokféle okból kifolyólag. Minden komoly vállalat felkészül a veszteséges időszakokra, a globális válságot pedig úgy foghatjuk fel, mint ezeket az időszakokat, amelyek úgyis bekövetkeznek, más-más okokból. Úgy, ahogy a nagy nyereségeket sem lehet visszakeresni az alkalmazottak fizetésében, a rossz időszakok veszteségeit sem, vagy csak nagyon kis mértékben kellene a munkakörülményekben viszontlátni. (…) Az egyetlen megoldás most és a jövőben is a szabályozások minél szervezettebb kihasználása, illetve ezek közös erővel történő módosítása” – írja a publicista.

Florin Poenaru így foglalja össze a helyzetet: „Bármi is történjék, a nyolcórás munkanap a múlté, akárcsak a szén és a Ford korára jellemző gyártósorok.”