Aki kicsit is fél, ne szüljön otthon

Eszter 31 éves, (most még) egy gyerekes, értelmiségi nő. Első gyermekét otthon szülte, és nem tervez máshogy tenni a továbbiakban sem. Interjúnkban arról mesél, miért döntött így, milyen élmény volt neki a szülés otthon, és mit gondol az otthonszüléseket övező, gyakran agresszív indulatokról. Azt is elmondja, ki az, akinek ő semmiképpen nem javasolná, hogy ezt az utat válassza.

Honnan jött az elhatározás, hogy ne kórházban, hanem otthon szülj?

Már egyetemistaként tudtam, hogy ha egyszer szülni fogok, akkor azt nem kórházban szeretném. A szakdolgozatomat perinatális témából írtam, így jó pár budapesti kórházban és az otthonszülős közegben is megfordultam, és megdöbbentett az, milyen óriási különbség van a két megközelítés, a medikális és a bábai modell között. A medikális szemlélet azt mondja, a szülés egy olyan állapot, ami kockázatokkal jár, ezért szükséges orvosi jelenlét, míg a bábai modell a szülés természetes jellegét hangsúlyozza, azt, hogy ez egy olyan folyamat, amelynek megvan a maga ritmusa, és minden nő képes szülni helyszíntől függetlenül.

Ez utóbbi megközelítés áll hozzám közel, s hangsúlyozom, itt nem az otthonról vagy a kórházról van igazából szó, hanem arról, a segítők, akik a szülés során melletted vannak, melyik modellben hisznek. És én úgy láttam, persze ez némileg leegyszerűsítés, hogy az otthonszülésben segítkezők a bábai modellben, a kórházi orvosok pedig a medikális modellben gondolkodnak. S bár nyilván kórházi orvosok között is óriási lehet a különbség, még az én szuperalternatív szülészorvosom sem tűnt olyannak, aki mondjuk 12 óra vajúdás után ne adta volna be az oxitocint, mondván, ez a rutin.

Ez persze csak a kognitív szintje a döntésnek. Ha az érzelmi részéről kell beszélnem, azt mondanám, hogy én rettegtem attól, hogy a kórházban, abban az állapotban, amikor totálisan elvesztem a kontrollt, akkor esetleg olyan beavatkozásokat tukmálnak rám, amit kevésbé módosult tudatállapotban biztosan elutasítanék. Illetve féltem attól, hogy bekapcsol nálam a tekintélyelv, amibe jól beleszocializálnak bennünket, és fenntartások nélkül megadom magam az orvosnak, aki esetleg olyan beavatkozást tart ésszerűnek, ami nélkül is szuperül meg tudnám szülni a babámat.

Én nem tekintélyelvűen akartam szülni, hanem együttműködve. Úgy akartam szülni, hogy közben ne gyereknek kezeljenek vagy esetleg betegnek, olyasvalakinek, aki annál fogva, hogy nem olvasott el többezer oldalt a témában, kevesebb fogalma lenne arról, hogyan is kell szülni. Szerettem volna, ha komolyan vesznek és bíznak bennem. Ha olyanok vannak jelen a szülésnél, akik feltételezik, az én szülésemben én vagyok a legkompetensebb, én tudom a legjobban, mi történik a testemmel és akik tiszteletben tartják azt is, milyen pózban, milyen ruhában, milyen hangerővel szeretném világra hozni a gyerekemet. És, ami a legfontosabb, nem akartam, hogy a babámat elvegyék tőlem, akár egy pillanatra is, csak azért, hogy lesikálják és megméricskéljék.

És ami talán a legfontosabb érv volt az otthonszülés mellett, hogy szerettem volna megadni a babámnak, hogy úgy születhessen, ahogy neki a legjobb, hogy ne háborgassák, ne sürgessék.