Ellenállhatatlan cukiság – kritika a Muppets című filmről

A Muppets olyan jó szándékú és kedves film, hogy még a kérges szívű felnőtteket is ráveszi, hogy félretegyék a cinizmusukat és átadják magukat a gyerekes mókázásnak.

Az USA-ban eredetileg a 70-es évek második felében futott Muppet Show harminc évvel későbbi nagyjátékfilmes felélesztésével kapcsolatban nyilván rögtön az a kérdés merül fel, hogy lesz-e közönsége. Az évtizedek során volt ugyan néhány Muppet-filmes próbálkozás (utoljára 1999-ben a Muppet-show az űrből, ami megbukott), de a szórakoztatóiparban dolgozó bábfigurák tarka csapata manapság nincs igazán a köztudatban.

A sorozat eredeti rajongói középkorúak, akik vagy rávehetők, hogy nosztalgiából moziba menjenek, vagy nem, a Pixar- és Jégkorszak-filmeken szocializálódott mai gyerekeknek pedig nem biztos, hogy bejönnek a low-tech kesztyűbábok. Mostanra persze már tudjuk, hogy a James Bobin rendezte Muppets az USA-ban sikert aratott, de amikor a forgatókönyvírók nekiláttak a munkának, még érezhetően azon tipródtak, vajon kíváncsi lesz-e erre a filmre bárki, így aztán a sztori szintjén nem is léptek túl ennek a kérdésnek a feltevésén és megválaszolásán. Ami nem is baj.

A társíró-főszereplő Jason Segel egy Gary nevű srácot alakít, aki gyanúsan Muppet-megjelenésű tesójával, Walterrel a Muppet Show-n nőtt fel egy amerikai kisvárosban. Gary és barátnője, Mary (Amy Adams) tízéves évfordulójuk alkalmából Los Angelesbe készülnek, és mivel Gary és Walter világéletükben mindent együtt csináltak, Waltert is magukkal viszik, hogy megnézhesse az egykori Muppet Színházat. Walter a helyszínen tanúja lesz egy titkos megbeszélésnek, amiből kiderül, hogy ha a Muppetek nem szednek össze sürgősen tízmillió dollárt, egy gonosz olajmágnás (Chris Cooper) ráteszi a kezét az ingatlanra, és olajkutat épít a helyén.