“Húsz év után is sírva ébredek…”

“Hányukat erőszakolták meg, amíg a hadseregben szolgáltak?”-szól egy riporteri kérdés négy, egykor a hadseregben szolgáló nőnek. Négy kéz emelkedik a magasba. “Hányan kerültek börtönbe azért, amit magukkal szemben elkövettek?”- hangzik a következő kérdés. A válasz: sehányan. Tavaly 19.000 alkalommal követtek el nemi erőszakot az amerikai hadsereg női tagjai ellen. Ebből mindössze 3191-et jelentettek be hivatalosan, és csupán pár száz esetben vonták felelősségre az elkövetőket.

A cikk több mint 3 éves. Tartalma elavult információt tartalmazhat.
2013. február 01. Gyarmati Orsolya

“Hányukat erőszakolták meg, amíg a hadseregben szolgáltak?”, szól egy riporteri kérdés négy, egykor az amerikai hadseregben szolgáló nőnek. Négy kéz emelkedik a magasba. “Hányan kerültek börtönbe azért, amit magukkal szemben elkövettek?”, hangzik a következő kérdés. A válasz: sehányan. Tavaly 19.000 alkalommal követtek el nemi erőszakot az amerikai hadsereg tagjai ellen. Ebből mindössze 3191-et jelentettek be hivatalosan, és csupán pár száz esetben vonták felelősségre az elkövetőket.


A hadseregen belüli nemi erőszak hatalmas problémája évekig tabunak számított, mostanra azonban olyan méreteket öltött, hogy nem lehetett tovább hallgatni róla. Többek között ezért is született meg a Láthatatlan háború című dokumentumfilm, amely ezt a témát járja körül. A Sundance Filmfesztivál közönségdíját elnyerő alkotásból kiderül: az, hogy egy nőt megerőszakolnak a hadseregben sokkal valószínűbb, mint az, hogy megöli az ellenség.

A film bemutatja, milyen komoly, és évekre, sőt, évtizedekre kiható következményei lehetnek egy ilyen esetnek: a megerőszakolt női katonák egyáltalán nem érezték, hogy a hadsereg melléjük állna: az elkövető, ha meg is fenyítették, csupán két hét elzárást kapott, miközben a nőket gyakran elbocsájtották az állományból, hiszen alkalmatlanná váltak a szolgálatra. Így tehát ezeknek az áldozatoknak a nemi erőszak iszonyú traumája mellett nem csak azt kellett megtapasztalniuk, hogy nem számítanak, és ők sem számíthatnak segítségre, de hirtelen munkanélkülivé váltak, s az életüket a nulláról kellett újra felépíteniük. Van, akinek sikerült, van, akinek nem. “Mindig nálam van egy kereszt, mert hiszek Jézusban, de azért magamnál hordok egy kést is, mert néha Jézus segítsége nem elég”, meséli az egyik áldozat.

Azok a katonák, akik az erőszakot elkövetik, a legtöbbször hivatalban maradhatnak. Ezzel szemben a megerőszakolt nők és férfiak poszttraumás tünetektől szenvedve képtelenek lesznek ellátni feladatukat, s sokkal egyszerűbb egészségügyi problémákra hivatkozva kitenni őket a hadseregből, mint kikezeltetni őket és elégtételt szolgáltatni nekik azáltal, hogy az elkövetők méltó büntetést kapnak.

Carla Butcher alig néhány napja szolgált a haditengerészetnél, amikor megerőszakolta őt egy tengerésztársa. Négy évet húzott még le szolgálatban komoly poszttraumával küszködve, miközben a felettesei azt mondták neki, ha megerőszakolták, arról csakis ő tehet. Közben kiderült, hogy az erőszaktevő tengerész már két másik nővel is hasonlóan cselekedett, akik közül az egyik hölgy emiatt öngyilkos lett.

“Nem tudok altató nélkül aludni”, mondja a 36 éves Kate Weber. “Gyakran felriadok éjjel, sírva, aztán csak fekszem az ágyban és próbálom elképzelni,  hogy hogyan történhetett volna másképp, de mindig az a katona győz, aki megerőszakolt.” Mindez húsz évvel ezelőtt történt… “Először megpróbáltam elmondani a szakaszvezetőmnek, mi történt, de ő azt mondta, tartsam a számat és ne beszéljek a dologról senkinek. Így egy női őrmesterhez fordultam, aki rangban lejjebb volt a szakaszvezetőmnél, mert azt gondoltam, ő talán megértőbb lesz. Tévedtem: a nő csupán azzal tudott foglalkozni, hogy megszegtem a rangsort és először egy rangban magasabb szinten álló katonához fordultam… Elmentem az orvoshoz is, aki legalább egy feljegyzést készített az esetemről, de ő sem tett semmi többet. Végül elpanaszoltam a dolgot egy velem egy egységben szolgáló katonalánynak, aki annyit mondott: “Ismerem azt a férfit, akit vádolsz. Nős, és tudom, hogy soha nem tenne ilyet. Hazug vagy és romlott.” Nem telt bele sok idő, és mindenki rossz lánynak kezdett tartani. A férfi katonák hangosan figyelmeztették egymást: “vigyázz, jobb, ha távol tartod magad Webertől, rögtön erőszakkal fog vádolni!” Fogalmam sem volt, kihez fordulhatnék…”

Weber története mindennaposnak számít. Egy kifejezetten erre a célra létrehozott honlapon, a www.mydutytospeak.com (Jelentése: Kötelességem, hogy beszéljek) több ezer ilyen esetről számolnak be áldozatok, akik jellemzően próbálkoznak öngyilkossággal, válnak hajléktalanná, alkoholistává, drogossá, depressziósság, szorongóvá, pánikbeteggé és még sorolhatnánk.

Sajnos a nemi erőszak úgy működik, hogy az áldozat utána szégyent érez, és sokszor ez tartja vissza attól, hogy jelentse az esetet. Pedig a megbeszélés, a kibeszélés gyakran hatalmas segítség, s úgy tűnik, az amerikai hadsereg e súlyos problémáját most már a Pentagon is komolyan kezdi venni: Leon Panetta védelmi miniszter nyilvánosan beismerte, hogy a hadseregen belüli szexuális erőszak évtizedeken át tabunak számított, és a Pentagon előszeretettel söpörte a témát a szőnyeg alá. “Bocsánatkéréssel tartozunk az áldozatoknak, és mindent meg kell tennünk azért, hogy ilyen esetek többé ne fordulhassanak elő.” Változtattak tehát az ügyek kinyomozása, a vizsgálatok komolysága tekintetében, valamint különleges, az áldozatokat befogadó egységeket hoztak létre az amerikai hadsereg minden ágazatában. A Pentagon beismerte azt is, hogy míg más országok hadseregei büntetőjogi esetként kezelik a hadseregen belüli szexuális zaklatást, addig Amerikában a hadsereg belső ügyeként sokkal könnyebb “házon belül”, következmények nélkül eltusolni az eseteket.