Láthatatlan, mégis mosolyt csal az arcunkra

Április első keddjén ünnepeljük a Láthatatlan munka napját, illetve azokat az embereket, akik áldásos tevékenységükkel azon fáradoznak, hogy gyermekeink egy élhetőbb világban nőjenek fel, közösségeink virágozzanak, öregjeink pedig megkapják a megfelelő törődést, cserébe pedig nem kapnak, nem is várnak fizetséget. Nézzünk körül egy pillanatra, ki végez láthatatlan munkát mellettünk!

Vajon mit érezhet az az ember, aki egy újkeletű fogalommal élve láthatatlan munkát végez? Egyáltalán mit is jelent az, hogy láthatatlan munka? A hivatalos definíció szerint a hagyományos értelemben vett munkaerőpiacon kívül végzett, fizetetlen munkák tartoznak ide, például önkéntesség, betegápolás, gyereknevelés. De lehet láthatatlan munka az is, ha kivasalom a férjem ingjeit vagy elmosogatok a feleségem helyett. S hogy hogyan látják önmagukat azok az emberek, akik láthatatlan munkával töltik ki az életüket?

Eszméletlen érzés volt az elismerés

Éva egy katolikus rádiónál végzett önkéntes szerkesztői munkát. Nem a becsvágy vagy a fizetség hajtotta, amikor elvállalta a feladatot, egyszerűen azt érezte, hogy Isten most ezt az utat jelölte ki számára. „Egyszerűen fantasztikus volt érezni az emberek szeretetét! Ha valahová mentem, akár interjú készítése miatt, akár azért, mert megbeszéltük a következő műsor tervét, mindenhol hatalmas örömmel fogadtak. A munkához szinte alig konyítottam, ezért komoly kihívást jelentett számomra, hogy szerkesztő, riporter és hangmérnök is legyek egy személyben. Kicsit féltem is, hogy milyen lesz a végeredmény.

Ám az első műsorom után egyik barátnőm felhívott, hogy nagyon rossz passzban volt, és a kocsiban hazafele úton bekapcsolta a rádiót, ahol meghallott minket. Azt mondta, hogy a beszélgetésünk segített neki kijutni a gödörből. Máskor az édesapám küldött sms-t, hogy nagyszerű volt az adás. Eszméletlen érzés volt ez a fajta elismerés!” Évának végül sajnos abba kellett hagynia a szerkesztést, mert polgári foglalkozása mellett egyre kevesebb ideje jutott rá, de a mai napig úgy véli, hogy ha a jövőben újra lesz rá mód (gyereknevelés vagy nyugdíj alatt, mellett), folytatja ezt a számára igen kedves munkát.

Nem tudni, ki töltődik fel jobban, a gyerekek vagy mi

Nóra egy olyan csoport tagja, amely immáron évek óta, havi-kéthavi rendszerességgel, de ünnepek táján biztosan erdélyi árvaházakba látogat el. Apróságokat, csokikat, játékokat, mikuláscsomagokat visznek, néha „rendelésre is”, no meg persze önmagukat, figyelmüket, szeretetüket. „Az egyik, nagyobbacska fiú például a kedvenc együttesétől szeretett volna egy CD-t, de nem engedhette meg magának. Legközelebb elvittem neki. Amikor meglátta, mit hoztam, a nyakamba ugrott, azt mondta: Nóra, te vagy a legklasszabb csaj a világon! Nagyon megható volt!”

„Egyébként mi, akik rendszeresen járunk ezekre az utakra, azon szoktunk viccelődni, hogy nem is tudjuk, ki várja jobban, hogy menjünk, ki töltődik fel jobban: a gyerekek vagy a látogatók. Ezek a kicsik ugyanis hihetetlen módon ki vannak éhezve a törődésre, a szeretetre. Nem tudsz könnyek nélkül sétálni közöttük. Nem úszod meg anélkül, hogy egy maszatos kéz a nyakadra ne fonódna, vagy hogy néhányan az öledbe ne üljenek, csak úgy, mert szimpatikus vagy nekik. Ez egy csoda, egy torokszorító élmény.”

Nem is tudom, mihez kezdenék a gyerekeim nélkül!

Mária igazi „láthatatlan munkás”. Két fiút nevelt fel, nem mindig ideális körülmények között. Ma már ez a két fiú felnőtt férfi, apa, sőt, nagyapa. Mária pedig tudja: mindenben számíthat rájuk. „Akkoriban elég szép keresetem volt. Az első fiam születése után azt terveztem, visszamegyek dolgozni. Anyám – aki vidéki asszony volt – egyik látogatáskor az alvó fiúcskára nézett és megkérdezte tőlem: „Volna szíved ezt a gyereket magára hagyni?” És én végül hallgattam rá. Nem így terveztem, de otthon maradtam, sőt, a kisebbik fiam sem járt óvodába. Összesen tíz évig maradtam a gyerekekkel otthon.”

“Egy egyszobás szuterénben laktunk, ahol eleinte még mosdó sem volt. A férjem szépen keresett, de be kellett osztani minden fillért. Otthon házmesterséget vállaltam, gondoztam az egész házat, a gyerekeket, főztem, csinosítgattam a lakást, közben pedig félretettem. A férjem nem is értette, hogy miből, de végül összejött egy telekre való. Aztán lett fürdőszoba, és végül nagyobb lakásba tudtunk költözni. Sosem gondolkodtam azon, hogy mi lett volna, ha másképp döntök. A fiaim csodálatos emberek, a mai napig támaszkodhatok rájuk mindenben! És ahogyan múlnak az évek, egyre nagyobb szükségem is van rájuk…”