Magas a perköltség? Akkor inkább császármetszés!

Az idegsebészek után a nőgyógyászokat perelik be a leggyakrabban az Egyesült Államokban orvosi műhibáért. A kártérítés összege gyakran az egymillió dollárt is eléri. Az American Medical Association egy 2008-as kutatása szerint a nőgyógyászok hetven százalékát perelték már be hivatásuk gyakorlása közben elkövetett hibáért. Ezek a perek nem feltétlenül teszik tönkre anyagilag a nőgyógyászokat, mert legtöbbjüknek jó biztosításuk van, amely fedezi a perköltségeket és a kártérítést, mégis, a tárgyalások időigényesek, fájdalmasak, és nem tesznek jót az orvosok hírnevének.

Természetesen egy ilyen procedúra után a nőgyógyászok igyekeznek elkerülni az újabb pereskedéseket: nem dolgoznak kimerült állapotban, jobban odafigyelnek a páciensekre és csökkentik a nem feltétlenül szükséges beavatkozások számát. Sajnos azonban a pereskedések egyik következményeként a nőgyógyászok gyakran visszatartanak információkat, vagy hazudnak bizonyos dolgokról. Egy idén februárban végzett felmérés szerint 1891 gyakorló nőgyógyász közül minden ötödik elhallgatta, hogy az elmúlt évek során komoly műhibát követett el, és minden tizedik hazudott erről a témáról a betegeinek.

Ami még rosszabb, hogy bizonyos esetekben ezeknek az orvosoknak egy része egyszerűen felhagyott hivatása gyakorlásával attól való félelmében, hogy beperelik őket, és túl magas lesz a perköltség, vagy azért, mert nem volt megfelelő biztosításuk.

Több császár, több kockázat?

A 60-as években az amerikai szüléseknek mindössze 5 százaléka végződött császármetszéssel. 2007-re ez az arány 31,8 százalékra nőtt. Ez a növekedés azonban egyáltalán nem függ össze az egészséges babák és mamák arányának növekedésével, sőt: négyszer annyi amerikai nő hal meg a szülés alatt, vagy közvetlenül utána, mint pl. Skandináviában, Japánban, Írországban, vagy Szlovákiában. Szóval akkor miért is kell ez a sok császármetszés? Nos, az egyik ok éppen a műhibaperektől való félelem: számos felmérés mutatta ki, hogy a császármetszések aránya azokban az államokban magasabb, ahol az orvosok nagyobb mértékben érzik fenyegetve magukat a műhibaperektől. Az orvosok ugyanis mondhatják azt a bíróságon, hogy mindent megtettek azért, hogy megvédjék, vagy megmentsék a babát, aki már eleve veszélyben volt. A tapasztalat szerint, ha egy orvos fel tud mutatni valamilyen különleges beavatkozást (pl. a császármetszést), megnyerheti a pert.

Erőltetett menet

Egy 2006-ban végzett kutatás során 1573 édesanya közül minden negyedik vallotta azt, hogy az orvosuk erőltette a császármetszést szüléseik során. Egy amerikai édesanya várandóssága alatt az egyik rutin vérvétel során kimutatták, hogy alacsony az úgynevezett A-plazma protein (PAPP-A) a vérében. Az alacsony PAPP-A-szintet gyakran hozzák összefüggésbe a preeklampsziával (terhesség alatti magas vérnyomás), az alacsony születési súllyal és a hirtelen magzati halállal. Így aztán az anyuka orvosa rendszeres magzati szívhangfigyelést és vérnyomásmérést írt elő, és bár minden a legnagyobb rendben volt, az orvos a 36. héten azt mondta a kismamának, hogy a 39. héten megindítja a szülést, mivel a statisztikák szerint minden egyes nap, amit a baba az anyuka hasában töltött, növeli a hirtelen magzati halál kockázatát, és az orvos – a statisztikákra hivatkozva – nem vállalta a természetes szülést. Ugyanakkor a szakirodalom tüzetesebb tanulmányozása során kiderült, hogy az alacsony PAPP-A-szint csak akkor járulhat hozzá a magzat halálához, ha a baba nem fejlődik megfelelően. Mivel azonban a szóban forgó kismama babája tökéletesen jól volt, nem  volt indokolt a szülés megindítása. Ennek ellenére az orvos ragaszkodott az indított szüléshez annak ellenére, hogy az nagyban növeli az esélyét annak, hogy a szülés császármetszéssel fog végződni.

Komplikációk

Noha a császármetszés sokszor valóban elkerülhetetlen a problémás szülések esetében, mégis, azok a nők, akiknél császármetszést alkalmaztak, miközben a természetes szülésnek nagyon alacsony lett volna a kockázati tényezője, gyakrabban tapasztaltak fertőzést, vagy vesztettek jelentős mennyiségű vért, illetve nem tudtak szoptatni, ellentétben a természetes úton szülő anyukákkal. Ráadásul a National Institutes of Health egyik konszenzusában az olvasható, hogy még a kis kockázatú császármetszések is növelik a komoly – akár halálos – komplikációk fellépésének esélyét.

A másik probléma a császármetszésekkel az, hogy csökkentik a későbbi vaginális szülések lehetőségét. Noha a National Institutes of Health 2010-es jelentéséből az derül ki, hogy bár a császármetszésen átesett nőknek lehetőségük lenne természetes módon megszülni később születendő gyermekeiket, nagyon kevés olyan orvos van, aki vállalja a vaginális szülés levezetését császármetszés után, mert egy százalék esély van arra, hogy emiatt komplikációk léphetnek fel. “Így aztán egyik császármetszés követi a másikat, miközben az orvosok nem veszik figyelembe, hogy mit tesznek ezek a beavatkozások a nő testével és méhével, és milyen kockázati tényezők jelentkeznek emiatt a második, harmadik, vagy negyedik szülésnél”, mondja Michele Deck, a Lamaze International nevű, nonprofit, természetes és egészséges szülésért dolgozó szervezet elnöke. Egy, az Obstetrics and Gynecology című folyóiratban megjelent 2006-os tanulmány kimutatta, hogy minden egyes újabb császármetszés növeli a hiszterektómiának (méh eltávolítása), a bélrendszer sérülésének, illetve a vérátömlesztés szükségességének az esélyét.

Jobban megéri?

A császármetszésnek sok oka lehet, nem csak a jogi procedúrától való félelem. Az idősebb korban szülő nőknél például nagyon gyakori ez a beavatkozás, de vannak olyan kismamák is, akik kifejezetten kérik a császármetszést, mivel így pontosan tudják, mikor jön világra gyermekük. Az orvosok számára pedig ez a beavatkozás kifejezetten kényelmes: rövidebb ideig tart, mint egy “hagyományos” szülés, ezáltal évente több szülést tudnak levezetni, és anyagilag is jobban megéri nekik.  

A lényeg az, hogy az orvosok döntéseit számtalan tényező befolyásolja, és ezeknek egy része a páciensek érdekeit szolgálja, másik részük azonban épp ellentétes azokkal. Nyilván minden szülész egészéséges babákat akar világra hozni, de az ennek érdekében tett döntések nem mindig jók.
Vannak, akik reformokat sürgetnek azért, hogy limitálják a beperelés lehetőségeit, illetve a kártérítés összegét. Mások úgy vélik, ha az orvosok többet kommunikálnának a kismamákkal, nem perelnék be őket annyiszor. Abban azonban mindenki egyetért, hogy szükség van valamiféle intézményi reformra és meg kell változtatni a nőgyógyászok motivációját. Nem szabad tovább engedni, hogy a nőgyógyászok döntései félelemből fakadjanak.