Mit várhatsz a gyerektől, ha felnő? Semmit

Mit várhatsz a gyerektől, ha felnő? A pszichológus ezen a héten arról ír, legjobb, ha semmit. A közös jövőre ugyanis nagy terhet ró, ha valamiféle elvárás miatt vállalunk gyereket, például azért, hogy legyen, aki gondoskodik rólunk öregkorunkban.

A cikk több mint 3 éves. Tartalma elavult információt tartalmazhat.
2012. szeptember 05. Gyarmati Orsolya

Mit várhatsz a gyerektől, ha felnő? A pszichológus ezen a héten arról ír, legjobb, ha semmit. A közös jövőre ugyanis nagy terhet ró, ha valamiféle elvárás miatt vállalunk gyereket, például azért, hogy legyen, aki gondoskodik rólunk öregkorunkban.


A cél az lenne, hogy a gyermek képes legyen önálló életet élni, ugyanakkor szüleivel is fennmaradjon a jó, nem függőségre alapuló viszony. Ehhez az kell, hogy érzelmi értelemben előbb a szülő nőjön fel, és készüljön tudatosan arra, hogy a csemete ki fog repülni, és neki akkor is kezdeni kell valamit az életével. Annak számára lesz az ezt követő időszak örömteli, aki nyer is ezzel: akinek ajándék, hogy több idő jut párjára és kedvelt elfoglaltságaira.

“Akkor csináltad jól, ha felnőtt korában le se tojik téged a gyereked”– fogalmazta meg kissé sarkosan egy kétgyermekes családapa a gyermeknevelésről alkotott véleményét. Első látásra nehéz ezzel egyet érteni, hiszen nem kellemes, ha azért nem „tojja le” az a gyermek a szülőt, mert már nem tudnak beszélgetni, nincs köztük szeretet. Egy fontos igazságra mégis rámutat ez a mondat: a gyereket nem magunknak neveljük, és nem azon mérhetjük le anyai, apai sikerességünket, hogy sokat csüngünk egymáson felnőtté válása után is. Sokkal inkább azon, képessé vált-e arra, hogy saját életet kezdjen, hogy tőlünk eltávolodjon, és másvalaki töltse be a legfontosabb személy szerepét.

Persze, jó, ha kialakul köztük egy újfajta, partneri viszony, jó, ha tud segítséget kérni és adni a felnőtt gyermek, ha szívesen tartják a kapcsolatot. Baj akkor van, ha az anyával és apával való viszony valamilyen módon meggátolja a gyermeket abban, hogy következő életszakaszba lépjen.

Ennek szívfájdító példája az a tanult, magas presztízsű munkát ellátó, a felületes szemlélő számára önálló és felnőtt középkorú kliens, akit gúzsba kötött anyjával való szimbiotikus viszonya. Nem hogy párkapcsolatot nem sikerült sosem kialakítania (még belegondolni sem mert ennek lehetőségébe), de komoly bűntudatot jelentett számára néhány napra távozni otthonról. Arra gondolt, mi van, ha éppen akkor lesz rosszul az édesanya. Az ilyen viszonyt mindig a szülő igényei alakítják, ő sugallja ezer módon, hogy rászorul a támaszra, amit gyermeke nyújt, és hogy gyermeke is életképtelen lenne nélküle.