40 évig élt elzártan egy szibériai család

A szibériai nyarak nagyon rövidek, májusban tűnik el a hótakaró, és szeptemberben már vissza is térnek a fagyok a tajgára. Állatok és növények élnek teljes elszigeteltségben, több száz kilométerre a legközelebbi településtől. Ezen a vidéken találtak rá 1978-ban egy családra, aminek hat tagja negyven évig nem találkozott más emberrel. Történetüket most a Smithsonian magazin elevenítette fel.

A cikk több mint 3 éves. Tartalma elavult információt tartalmazhat.
2013. február 01. bencze.aron

A szibériai nyarak nagyon rövidek, májusban tűnik el a hótakaró, és szeptemberben már vissza is térnek a fagyok a tajgára. Állatok és növények élnek teljes elszigeteltségben, több száz kilométerre a legközelebbi településtől. Ezen a vidéken találtak rá 1978-ban egy családra, aminek hat tagja negyven évig nem találkozott más emberrel. Történetüket most a Smithsonian magazin elevenítette fel.


1978 nyarán néhány száz kilométerre a mongol határtól, az Abakan-folyó mellett kutatócsoport fedezte fel teljesen véletlenszerűen azt a családot, amelyik évtizedek óta teljes elszigeteltségben élt – száml be a Smithsonian magazin cikkéről az Index. Kunyhójuk olyan volt, mintha a középkorból maradt volna ott: egyetlen szobája volt.

A család legidősebb férfi tagját Karp Likovnak hívták, ortodox fundamentalista, úgynevezett óhitű volt. Az óhitűeket a 17. századtól üldözték Oroszországban, a helyzet még rosszabb lett, amikor a bolsevikok kerültek hatalomra. Sok óhitű utazott Szibériába, hogy elkerülje az üldöztetést, és még jobban elszakadjon a civilizációtól.

1936-ban az akkor még négytagú család némi vetőmagot vett magához, és bevetették magukat a tajgába. Likov feleségével, Akulinával indult útnak, velük tartott kilencéves fiuk, Szavin és kétéves lányuk, Natalia. Két kezükkel építettek kunyhót, és teljesen elszigetelődtek a többi embertől. Még két gyerek született a vadonban, 1940-ben Dmitrij és 1943-ban Agafia, ők soha nem láttak embert a családjukon kívül, és a kisgyerekek csak annyit ismertek a külvilágból, amit szüleiktől hallottak. A család legfőbb szórakozása azt volt, hogy mindenki elmesélte, mit álmodott. Az egyetlen olvasmányuk egy régi családi Biblia volt, Akulina ezzel tanította írni és olvasni a gyerekeket.

Állandó éhezés

Az Index cikke szerint az élet nagyon nehéz volt a tajgán, olyan alapvető dolgok hiányoztak, mint a ruhák vagy a cipők. A család teljesen elhasználta azokat a ruhákat, amiket magukkal hoztak, később kenderből próbáltak újakat varrni maguknak. Néhány évig még tudták használni az otthonról hozott edényeket is, de idővel ezek is elhasználódtak, és nyírfakéreggel helyettesítették őket. Ezzel azonban az volt a gond, hogy a kéregedényeket nem lehetett a tűzre tenni, ami igencsak megnehezítette a főzést.

Amikor Dmitrij felnőtt, már került hús is az asztalra, mert a fiú megtanult vadászni. Étrendjük azonban elég monoton volt, állandóan éhesek voltak, leginkább füvet, gombákat, burgonyát és mindenféle magokat ettek. Akulina az éhezés éveinek nevezte az ötvenes évek végét. Dmitrij sokszor napokig követte az állatok nyomait, a fiú hihetetlenül ellenállóvá vált, gyakran mezítláb is képes volt a hóban futni, és nagy mínuszokban is az erdőben aludt. De ez sem volt elég, 1961-ben minden növény elfagyott a kertjükben, és annyira nem volt mit enniük, hogy Akulina feláldozta magát a gyerekekért, éhen halt. A család többi tagja túlélte a telet.

A család történetének legszomorúbb része, hogy nem sokkal megtalálásuk után három gyerek meghalt, szinte egy időben. Savin és Natalia veseelégtelenségben szenvedett az éhezés és az egyhangú étkezés miatt. Dmitrij tüdőgyulladásban halt meg, a fertőzést valószínűleg új barátaitól kapta el. Mivel évtizedekig nem találkozott betegségekkel, immunrendszere nem volt elég ellenálló. A geológusok megpróbálták megmenteni, még el is vitték volna egy kórházba helikopterrel, de ő nem akart elmenni.