“A világ legrosszabb anyukája”

“Ha nem hagyod a gyereket egyedül kalandozni, megfosztod attól, hogy legyen mire emlékeznie” – említi interjúnkban Lenore Skenazy new york-i újságíró, aki miután magára haragította Amerikát, egyfajta forradalmat indított a gyerekek szabadságáért. Ki ért vele egyet?

Lenore Skenazy New York-i újságíró és anyuka, aki 2008-ban egy cikkével magával haragította fél Amerikát. Arról írt, miért engedte meg kilencéves fiának, hogy egyedül metrózzon és buszozzon haza New York belvárosából – sokan gyermeke veszélyeztetésével vádolták, másokban saját kellemes gyermekkori élményei elevenedtek fel. A történetre a média is felfigyelt, Skenazy végigturnézta a beszélgetőműsorokat, most pedig saját tévéműsorban próbálja megreformálni az aggódós szülőket. A világ legrosszabb anyukája című műsor szuperanyukájával telefonon beszélgettünk – a sorozatot egyébként a TLC csatorna vetíti február végéig szinte minden nap.

Mesélne kicsit a műsorról, és arról, mire számíthatnak a nézők?

Minden héten egy olyan családot látogatok meg, ahol a szülők túlságosan óvják gyermekeiket, többnyire egészen extrém módon. Jártam például egy olyan családban, ahol a 13 éves fiút még mindig a női vécébe vitte be magával az anyja, ha útközben pisilnie kellett, mert attól félt, hogy ha beteszi a lábát a férfivécébe, akkor megerőszakolják és megölik. Vagy voltak szülők, akik nem engedték a gyereknek, hogy gyalog menjen iskolába, pedig hat házzal odébb laktak. Én meg megjelenek náluk, beszélek a szülőkkel. Általában az egyik szülő meghívására érkezem, aki többnyire az apuka. Aztán beszélek a gyerekekkel, és megkérdezem tőlük, mik a szabályok náluk, mi az, amit nem engednek meg nekik a szüleik. „Nem mehetünk gyalog iskolába.“ „Nem játszhatunk az előkertben.“ „Nem biciklizhetünk.“ Én meg összeállítok számukra négy feladatot, valami könnyűvel kezdünk, és egyre nehezítünk. Olyasvalamit, amiről azt gondolom, hogy a gyerekek már készen állnak rá, a szülők azonban eddig még nem engedték meg nekik, amit egy átlagos gyerek már bőven megtapasztalt ennyi idős korában. Például kihordani az újságot, házibuliba menni, ottalvós vendégségbe menni, ilyesmik. Közben egyeztetek a szülőkkel, és ha készen állnak rá, akkor jön a következő feladat, ami nehezebb. A végén pedig megnézzük, mi változott számukra, különösen a gyerekek számára.

Mindannyian tudjuk, hogy nem tesz jót egy gyereknek, ha a széltől is óvják. Elmondaná, hogyan befolyásolja egy gyerek lelki fejlődését az, ha túlságosan is vigyáznak rá?

Előrebocsátom, hogy én nem pszichológus vagyok, hanem újságíró. Nem hiszem, hogy létezne egy olyan gyereknevelési módszer, ami tökéletes, és mindenféle eltérés tőle csak károkat okoz. De azt próbálom a műsorban is elmondani, hogy ha annyira vigyáz valaki a gyerekeire, hogy nem hagyja, hogy egyedül kalandokba verjék magukat, akkor megfosztja őket a jogaiktól: a gyerekkorhoz való joguktól, az emlékekhez való joguktól. Szerintem az emberek többsége emlékszik valami olyanra a gyermekkorából, amit egyedül csinált, és amire nagyon büszke volt.

Van itt New Yorkban egy tanár, hatodikosokat tanít, vagyis 11 éveseket, és mindig kiad nekik egy „szabadjára eresztős“ feladatot. Olyasvalamit kell csinálniuk, amit még nem tettek, de amiről úgy érzik, már készen állnak rá. Tavaly meglátogattam az osztályt, és meghallgattam egy diákot, aki elmesélte a kalandját. Úgy döntött, hogy bemegy a városba, és meglátogatja az öccsét az iskolában. Sajnos rossz irányba tartó buszra szállt, és egyre messzebb került az ismerős környéktől. Pánikba esett, de odament a sofőrhöz, hogy segítséget kérjen tőle. A sofőr pedig megnyugtatta, adott neki egy átszállójegyet és elmagyarázta, hol kell felszállnia az ellenkező viszonylatra. A fiú átszállt a másik buszra, és valóban eljutott az öccse iskolájához, minden jóra fordult. És valamiért a buszon nem kérték el tőle az átszállójegyet, amit büszkén fel is mutatott az osztályban. Én meg azt kérdeztem, miért tartotta meg ezt a cetlit, hiszen egy szörnyű élményre emlékezteti. Azt felelte, nem tudja igazán, de nagyon szereti magával hordani. És azt gondolom, ez az átszállójegy azt juttatja az eszébe, hogy bár hibázott és pánikba esett, végül meg tudta oldani a problémát.

A sorozatban rengeteg túlságosan aggódó szülővel találkozott. Mi volt a legfurcsább, ami a forgatás során történt?

Voltak anyukák, akik boszorkánynak neveztek. (Nevet.) Azt hiszem, azért, mert sovány vagyok, fekete a hajam, és néha fekete ruhákat hordok. Az egyikük belém is rúgott, ami azért elég furcsa volt. De azt hiszem, a legfurább az az anyuka volt, akinek volt egy 16 éves fia. És úgy döntöttünk, hogy elküldjük a srácot a belvárosba, hogy nézzen meg magának egy főiskolát. Mert végzős gimnazista volt, és az anyja még sehova nem engedte el egyedül. Úgyhogy az volt a terv, hogy busszal elmegy a metróig, és azzal bemegy a belvárosba. Egy százkilencven centis srácról beszélünk, aki nagyon lelkesedik az ötletért. De az anyja csak rohangált fel-alá a lakásban, teljesen hisztérikusan, üvöltözött az operatőrrel – „Nem érdekel, hogy forog a ……. kamerájuk, ez az én fiam, és maguk beküldik a városba!“ – aztán berohant a konyhába és azt mondta: „Össze kell csomagolnom neki!“ És kivett egy dobozos gyümölcslét a szekrényből, hogy berakja a fia hátizsákjába. Én meg azt mondtam: „Nem hatéves, hanem 16, el kell engednie!“ De ő csak elrohant mellettem, gyakorlatilag fellökött engem, és rátukmálta a gyümölcslét a srácra. Azt hiszem, ez volt a legfurcsább jelenet az egész forgatáson.