Az első iskolai sokk: az évnyitó

Évnyitó. Már magától a szótól kiver a víz, pláne, ha belegondolok, pár nap és újabb szörnyű egy órában lesz részem a tanév első napjának reggelén. Évekig reménykedtem. 

A cikk több mint 3 éves. Tartalma elavult információt tartalmazhat.
2012. szeptember 01. szabo.daniel

Évnyitó. Már magától a szótól kiver a víz, pláne, ha belegondolok, pár nap és újabb szörnyű egy órában lesz részem a tanév első napjának reggelén. Évekig reménykedtem. Már a saját iskolai évnyitómon is. Rühelltük a fekete-fehér ünneplőruhát, az állandóan szorító kopogós cipőt, a hőséget, a sorokból kizuhanó diákokat, az igazgató hosszú és unalmas beszédét az éves teendőkről, rühelltük a mindig ugyanolyan nehézkesen elnyögdécselt verseket, a felkészületlenül előadott dalokat – mintha nem is egy ünnepélyről, hanem gyászszertartásról lenne szó.


Első gyerekemet a legelső iskolai élményére kísérve abban reménykedtem, mindez változott a hosszú évek alatt, és se egy elsőst, se az összes többi diákot nem fogadja fagyasztó hangulat már rögtön az első percekben. Hát, jó nagyot tévedtem. Az idő mintha megállt volna, ha az évnyitókat nézzük, és ez azóta se (hatodikos a kölyök) változott. Csak most már ő éli át az ünnepség sokkoló elemeit, én pedig kívülállóként szemlélem – de ahogyan a legtöbb szülőt, engem sem érdekel az igazgató beszéde. Ha már ilyen fost hoztak össze, jobb lenne minél hamarabb leadni a gyereket a tantermében, aztán csá. (Megjegyzem, csapnám tarkón az ilyenkor vinnyogva bőgő elsős szülőket. Meg aki kitalálta a vinnyogva bőgő elsős szülőket, azt is.)