Könnyes győzelem – hagyjuk nyerni a gyereket?

Lebiggyedő száj, egyre szaporodó pulzusszám, az érdeklődés lanyhulása, vagy éppen hirtelen fellépő hiszti – mindenki számára ismerős tünetek? Bizony, a kisgyerekekre furcsa hatással lehet a társas/játék. Nyerni vagy nem nyerni, azaz hogyan tanítsuk meg veszíteni?

A cikk több mint 3 éves. Tartalma elavult információt tartalmazhat.
2012. július 20. czefernek.lena

Lebiggyedő száj, egyre szaporodó pulzusszám, az érdeklődés lanyhulása, vagy éppen hirtelen fellépő hiszti – mindenki számára ismerős tünetek? Bizony, a kisgyerekekre furcsa hatással lehet a társas/játék. Nyerni vagy nem nyerni, azaz hogyan tanítsuk meg veszíteni?


„A játék az nem játék”

Fent említett örökbecsű idézet Terence Hilltől származik, aki egy vérre menő pókerparti közben – bájgúnáros mosollyal az arcán – zsebelte be maffiózó ellenfeleitől a rengeteg zsetont. De hogy mennyire igaza lehetett, arról számtalan eset tanúskodik: főként a gyerekek világában. Nekik ugyanis – velünk ellentétben – a játék még halálosan komoly „feladat”. Egy olyan területe az életnek, ahol ügyességüket, rátermettségüket összevethetik ellenfeleikkel, legyen az apu, Pistike a homokozóból, egy nagyobb testvér vagy a szomszéd Mari néni.

Ismerjük fel a helyzet komolyságát!

Lebiggyedő száj, egyre szaporodó pulzusszám, az érdeklődés lanyhulása, vagy éppen hirtelen fellépő hiszti – ezek mindegyike azt jelzi, hogy a gyerek bizonyítani akart valamilyen okból, de egyre inkább úgy érzi, alul maradt a küzdelemben. Mit tehet ilyenkor a gondos szülő? Megmagyarázza, hogy az életben nem kell mindig nyerni? Vagy esetleg ő maga vesz vissza a játékából, előnyhöz juttatva ezzel az elkeseredett játékospalántát? Esetleg átállva a másik térfelére segítséget nyújt néhány tanács, forsz erejéig? Egyvalamit biztosan nem tehetünk: ne degradáljuk le azt a számára heroikus küzdelmet, amellyel – számunkra teljesen nyilvánvaló hátrányból kiindulva – beleveti magát a játékba.

A gyerek a mi tükörképünk!

Sose felejtsük el, hogy gyermekünk – főként az első három életévben – annyit ismer meg a világból, amennyit mi mutatunk neki. Ezért aztán még ebben is – a nyeréshez való hozzáállásban – azt fogja tükrözni, amit tőlünk látott. Még akkor is, ha ezzel tudatosan nem foglalkoztunk ezidáig. Nem vagyunk képesek veszíteni? Ha nem vagyunk profik egy területen, hajlamosak vagyunk feladni küzdelem helyett? Folyton a másik orra alá dörgöljük sikereinket, erősségünket? Nem vagyunk megértőek a másik gyengesége, egyúttal saját hibáinkkal szemben? Nos, ne csodálkozzunk, ha kis Einsteinünk sem az!

Jó, de akkor most hagyjuk nyerni?

A sikerélmény nem csupán a gyerekeknek, nekünk felnőtteknek is lételemünk. Egy főnöktől kapott dicséret, egy jól sikerült vacsora, vagy egy kedves bók néha az egész napunkat, hetünket bearanyozhatja. Mennyivel inkább vannak így szárnyukat bontogató palántáink, akiket egy kudarcélmény akár örökre eltántoríthat egy játéktól – legyen szó Capitalyról, sakkozásról vagy akár csocsózásról! Pedig a hangsúly valószínűleg nem is azon van, hogy nyertünk-e vagy sem – ezt a hozzáállást a felnőtt társadalom szabályaiból veszi a gyerek is. Ha viszont megtapasztaltatjuk vele a játék örömét – ha egy részfeladatért megdicsérjük, vagy úgy érzi, egyre ügyesebben tudja alkalmazni a szabályokat – akkor valószínűleg nála sem a mindent elsöprő győzelem szerepel majd az első helyen. Legalábbis mindaddig, amíg nem találkozik egy „külső ellenfél” szabályrendszerével…

Ti hogyan tanítjátok játszani a lurkókat? Szerintetek fontos a győzelem? Osszátok meg velünk ezzel kapcsolatos történeteiteket!