Álom? Rémálom a gyermekosztályon

Néhány hónapos gyermekemmel pár héten belül kétszer voltam kénytelen két különböző kórházi gyermekosztály szolgáltatásait élvezni. Mindkétszer zúzódásokkal kerültünk be, pedig nem ejtettük le, csak megtanult felállni, mégis azonnal szúrós szemekkel néztek bennünket – no nem az orvos, hanem az osztályos nővér, hogy vajon mit tettem a gyermekemmel.

Azért adott ágyat, elhadarta a tudnivalókat, ígért ruhát, pelenkát a gyereknek – csak odaadni felejtette el többszöri kérés ellenére. No, sebaj, valahogy elaltattam a gyerkőcöt, és gondoltam, ha már így adódott, én is időben lepihennék, eléggé kifárasztott a három órás (!!!) várakozás a rendelőben.

Kedvesen érdeklődtem, hogy ki lehet-e nyitni a kempingágyat, ami épp e célt szolgálta volna: a szülő pihenését. Erre a nővér közölte: éjfél-egynél előbb nem! Mert betegfelvétel van, zavaró lehet az ágy a babaágy mellett. S emellett még kifejezte nemtetszését a pihenési lehetőséget illetően.

Amúgy sem volt nagyon közlékeny a nővérke, a szomszéd ágyon fekvő kislányt vakbéllel szándékoztak műteni, de semmilyen részletet nem közöltek az anyukával. Amikor szegény érdeklődni próbált, a nővér kiakadva elkezdte magyarázni, hogy nyugodjon meg az anyuka, amúgy sem szükséges, hogy idecsődítse az egész családot, mert „tudom, hogy maguk mások”.

Ezek után kérdezni már nem mertünk, ki a kényelmetlen széken, ki egy pokrócon a földön fekve őrizte gyermeke ágyát fél háromig, amikor végül valaki csak megérdeklődte, ugyan ki lehet-e nyitni már azokat a kempingágyakat. Mire a nővérke: „olyan jól aludtak, hogy nem akartam magukat ezzel felébreszteni, de igen, ki lehet nyitni.” Így egészen reggel fél 6-ig alhattunk vízszintesben.

A délelőtt hasonlóan folytatódott. Senki semmit nem mondott a szülőknek. A gyerekekkel végtelenül kedvesek voltak, ellátták őket, de a szülőket rendszerint lerázták. Két különböző nővért kérdeztem arról, hogy én, mint anyuka hol kaphatnék valami harapnivalót, de érdemleges választ nem kaptam. Mire látogatónk jött, és tudott ételt hozni, már szédelegtem az éhségtől – 20 órája nem ettem. Még jó, hogy ki nem ejtettem a gyereket a kezemből. Már otthon voltunk, amikor megtudtam: a szomszédos épületben, alig pár méterre attól, ahol feküdtünk, büfé működik… Két vizsgálat után hazaengedtek minket, de amikor azt kérdeztem, mit tegyünk, hogy ne forduljon elő megint a baj, azt mondták: vigyázzak a gyerekre. Hm.

Vigyáztam, vigyáztam, de azért nem tarthattam a karomat a gyerek köré napi 24 órában, újra esett a baba, s én újra bevittem a kórházba. Most egy csecsemőosztályra kerültünk, ahol bevallom, jobban bántak velünk: alaposabbak voltak, kedvesebbek. Kivéve az első nővért, aki emígy érdeklődött: „Anyuka, már MÁSODSZOR fordul elő ez a baleset?”

A főorvosnő nagyon kedves volt, az osztályos orvosnő is sokat foglalkozott velünk, kiderítették, nincs baja a kisfiamnak, csak pechesen esik. Ennek ellenére örültünk, amikor végre hazamehettünk. Jó szájízzel távoztam volna, ha a zárójelentés kiadásakor az osztályos doktornő nem e szavakkal búcsúzott volna: „Ha még egyszer találkozunk, gyermekbántalmazásra fogok gondolni.”

Megállt bennem az ütő. Józan ésszel persze azt gondolom, igenis meg kell látniuk az orvosoknak, ha ez van a háttérben, na de ilyen szavakkal fordulni az édesanyához? Ha bántalmazó szülő lennék, ezek után nyilvánvalóan egyáltalán nem vinném a gyereket sehova. Persze elért valamit: legközelebb biztos nem ebbe a kórházba viszem.
A slusszpoén az, hogy mindezek után elvittem magán neurológiai és gyógytornászi rendelésre a babát, ahol kiderült: olyan tónushibái vannak, amit már születésekor meg kellett volna, hogy állapítsanak – és ezt még a mostani dupla kórházi tartózkodás során sem sikerült kideríteniük.

Ha van Nektek is ehhez hasonló élményetek, szerkesztoseg [at] csaladhalo [dot] hu (osszátok meg velünk) bátran!