Élet a legfelsőbb szinteken

Erőss Zsolt túl van súlyos balesete utáni első komolyabb expedícióján, nem kisebb feladatot oldott meg, mint a Föld negyedik legmagasabb csúcsát. Vágya, hogy befejezze a magyarok a világ nyolcezresein sorozatot, mégpedig minél előbb, mert utána indulna oxigén nélkül az Everestre. A hegymászó szerint sikerei nem a képességeiben rejlenek, hanem abban, hogy megtalálta azt, ami boldoggá teszi.

– Mit érzett, amikor a balesete utáni első komoly expedícióban felért a Lhoce csúcsára?
– Úgy érzem, hogy az elvártnál jobban tudtam teljesíteni, boldog voltam, mert hamarabb sikerült a visszatérés, mint arra számítani lehetett. A legfőbb célkitűzésem az volt, hogy eddig a mászásig visszaszerezzem a balesetem előtti kondíciómat, és ez sikerült.

– Mennyi ideje volt a felkészülésre?
– Az életünket sohasem lehet teljesen “ideálisan” irányítani, de megpróbáltam fokozatosan felépíteni magam. A rehabilitáció alatt mindent megtettem azért, hogy hamar erőre kapjak, így tavaly ősszel már részt vehettem egy felhozó expedíción. Itt hamar világossá vált, hogy sokkal rosszabb állapotban vagyok mint előtte, de a jelek azért bíztatóak voltak: a Lhocén már jóval konfortosabban is éreztem magam.

– A lába is magával tartott vagy csak a szíve vitte?
– A fizikai állapotom mellett természetesen a műláb használata okozza a legnagyobb kihívást, hiszen folyamatosan fejleszteni kell, hogy alkalmas legyen a változó körülmények elviselésére. A Lhoce-n használt láb volt az első olyan, amely már meg tudott felelni a magashegyi körülmények kihívásainak. Ezt is persze tovább kell majd javítgatni. A mászás ritmusát próbáltam megtartani: a pihenőket körülbelül ugyanúgy terveztem, ahogyan a baleset előtt tettem, annyi változott talán, hogy még pontosabban próbáltam ezeket megtartani, és még szigorúbban kontrolláltam magam.

– Ilyen magasságban egy egészséges végtag is elfagyhat, hogyan oldotta meg, hogy az illesztésnél ne történjen baj?
– Igen, valóban ez tűnt a legproblémásabb területnek és bizony sokszor improvizálnom kellett. A csonk és a műláb illesztésénél a megterheléskor jelentkező izzadás miatt sokszor kellett törölgetnem, akár jó idő volt, akár hóvihar. Jó megoldás volt az is, hogy különböző anyagokat tettem a két végtag közé, így meg tudtam gátolni a rossz vérkeringés miatti fagyást.

– Morbidnak hangzik talán a kérdés, de vitt magával pótlábat? Mi van, ha elveszti?
– Természetesen erre mi is gondoltunk, így a műláb végig külön is rögzítve volt, hiszen végzetes lehetne, ha valami történne vele.

– Mennyire számított nehéz terepnek ez a hegy, mégiscsak a Föld negyedik legmagasabb csúcsa.
– Minden ilyen magasságú csúcs (a Lhoce 8516 méter, a szerk.) megmászása nagyon nehéz, ezt a baleset előtt fizikumommal is nagy feladatnak tartottam volna. Nyilván ez tovább fokozódott valamelyest azzal, hogy egy ilyen súlyos traumából felépülve tértem vissza erre a szintre. Nem voltak ugyanakkor rossz körülmények, én kifejezetten ideálisnak is mondanám, volt egy olyan érzésem, hogy talán túl könnyű is volt. Mindenesetre – mindenképp dícséret is ez a csapatunknak – nem mindenkinek ment zökkenőmentesen, hiszen egy nálunk sokkal jobban felszerelt, rutinos spanyol csapat nagy része elvérzett ugyanezen az útvonalon, velünk egyidőben. Nekik hegyi-mentésre és kórházi ellátásra lett szükségünk, mi simán megoldottuk.

– Reális célnak érzi, hogy folytassa illetve befejezze a magyarok világ nyolcezresein sorozatot?
– Erre a mostani sikerre nekem személy szerint is és a sorozatnak is nagy szüksége volt, remélem, hogy új lendületet kapunk. A hátralévő három csúcs igen nehéz, de bízom benne, hogy a következő években sikerrel teljesítjük majd.

– Ez a hátralévő három expedíció a végső cél, vagy létezik olyan hegycsúcs, amit szeretne még megmászni, vagy másképp megmászni? Az Everestnél nincs feljebb…
– Szerencsére nem fordult elő gyakran, hogy kudarccal távoztam egy magaslatról, az Everesttel szemben van viszont egy adósságom: oxigén nélkül is szeretnék felmászni, de ez is majd csak akkor kerülhet sorra, ha túl vagyunk a sorozaton. Ezenkívül Pakisztánban nagyon szép hegymászó-feladatok vannak, amelyek bár nem nyolcezresek, de hihetetlenül nehezek. Ilyen feladatok vonzanak. De szeretnék eljutni például az Antarktiszra is, ez titkos vágy, de ha lesz lehetőségem, elmegyek.

– Kicsit úgy érzi az ember, mintha nem venné tudomásul, hogy már “más” ember. Mi a motivációja?
– Sosem állítottam, hogy könnyű feldolgoni egy ilyen traumát. Viszont nagyon szerencsés helyzetben voltam ebben a szerencsétlenségben: van a magyar hegymászásban már egy olyan sportoló – Szendrő Szabolcs -, aki nagyon komoly nemzetközi sikereket ért el. A felépülésem alatt rengeteget segített nekem, baráti viszonyban vagyunk, többször voltunk együtt hegyi környezetben. Az ő példája, életvitele sok erőt adott nekem, megnyugtatott: elszenvedtem egy súlyos sérülést, de van követendő példa előttem, szép és tartalmas életem lehet. Valószínűleg e nélkül nehezebb lett volna. Valójában ez a nagyon kellemetlen helyzet, az amputáció azért hozott számomra más jót is: rengeteg ember példaképévé váltam, ez a pozitív hozadéka az én történetemnek.

– De a baleset előtt ugyanúgy felmászott minden hegyre. Miért? Nem kap ezért havi fizetést senkitől.
– Végülis az embernek tudnia kell életcélokat találni különböző szinteken. A hegymászás egy nagyon szép hobbi, ami általában úgy működik, hogy az embernek van egy polgári megélhetése. Ez más hobbiknál is így van, legyen az másik sport vagy utazás, bármi.
Én ettől alig különbözök. Abban talán, hogy még jobban el tudtam mélyülni a hegymászásban, eredményeket is értem el, ez pedig tovább növelte a motivációmat. Valójában én önmagam számára hozom létre ezeket, gyönyörű feladatok, szeretek ezeknek megfelelni és boldoggá tesznek. Az egy plusz a dologban, hogy van egy kis társadalmi küldetésem is: tettekkel harcolok az eltunyult életforma ellen, ami Magyarországon sajnos nagyon nagy divat. A többség azt gondolja hogy a passzív élet a biztos élet, a TV előtt nem érhet baj. Óriásit tévednek, az ilyenekkel van tele a kórház, nem a sportolókkal. Az ilyen életet élők igen súlyos társadalmi problémákat okoznak, hiszen sokat betegeskednek és feltehetően jóval több pénzébe kerülnek majd hosszú távon a társadalomnak, mint a magamfajták. Nem beszélve arról,hogy nagyon sokan közülük boldogtalanok.

– Különleges, kiemelkedő embernek érzi magát mentális vagy fiikai szempontból?
– Azt hiszem egészséges, ha az ember tartja magát valamire, biztosan vannak érdekes teljesítményeim: magas helyen nagyon jól tudok akklimatizálódni, jól tudok fejlődni és alkalmazkodni. De végtére is nem a képességeimben rejlik ennek a titka, hanem inkább abban, hogy megtaláltam azt a területet magamnak, amely boldoggá tesz és sikeres vagyok benne, jók a képességeim és ki is tudom azokat bontakoztatni. Ezzel teljesítem ki az életemet. Az embereknek kellene keresniük a maguk életében is ezeket a dolgokat, sajnos kevesen találják meg.

– A családja hogy viseli a “hobbiját”?
– Az expedíciók jellemzően el tudnak húzódni, de ezek nagyjából két hónapra szakítanak el otthonról. Az itthon léteim alatt viszont nagyon sokat és nagyon intenzíven vagyunk együtt a családdal. A feleségem nagyon jó hegymászó, így az ambícióimmal is egyet tud érteni, a gyerekben pedig felfedezzük magunkat: két évesen is szereti megtaláli a feladatokat, és megoldani azokat.