Harap a gyerek. Harap a gyerek!?

A gyereknevelés nap, mint nap hoz valami újat. Így van ez velem is, aki még csak a második kezdő rettenetes kétévesét neveli.

Olyan, mint hiszti, már fel sem tűnik, hogy az lenne, gyomrom görcsbe nem rándul, ha operaénekeseket megszégyenítő hangerővel rákezd bármilyen kicsi légtérben is.  Már rutinosan teszem, amit ilyenkor tenni kell, észre sem veszem, vagy éppen elterelem a figyelmét. Az utóbbi nála teljességgel hatástalan vagy én vagyok béna és érdektelen. És közben előveszem a közönségnek szóló „hozzám ne merj szólni”, „bele ne merj szólni” egykori lázadó rocker fejemet.

De mi van akkor, ha korántsem ennyire rutinszerű és kiszámítható életkori sajátossággal találom magam éppen szembe? Hanem amikor kiderül az én drágámról, hogy harap. Nem mindig és folyton, de az elmúlt két hónapban már háromszor és több meghiúsult kísérletet is tudhat maga mögött.

Na, akkor előjön belőlem is, hogy mi mindent gondoltam és gondolok a harapós gyerekekről és szüleiről. Majd végiggondolom, hogy ez nem igaz, és ha jobban belegondolok, akkor egész sok három év alatti gyerek szokott harapni.

Most akkor mi is a helyzet, szeretetből harap? Agresszióból? Ösztönből? Mert rossz az anyja? Vagy, mert ő eleve már el van cseszve? Kinövi? Irány a pszichológus? Mit tegyek, ha nem akarom, hogy elvesszünk?

Ekkor előtör belőlem a szociálpszichológus és muszáj utána olvasnom mindenhol. Hogy nektek ne kelljen, összefoglalom:

A két-három éves életkor körül viszonylag gyakori reakció a gyerekektől a harapás. A hátterében a kifinomult eszköztelenség áll. Ha például szomorú vagy meg akarja védeni a dolgait – vagy amit annak gondol (igen, a lépcső a csúszdához is ilyen)- vagy sarokba szorítva érzi magát, vagy úgy érzi, hogy dominálják. És persze, valóban haraphat túl áradó rosszul csatornázott szeretetből is.