Mindenszentek: a már üdvözültek ünnepe

Bár nem győzzük kerülgetni a kifaragásra váró tököket és a rémisztőre sminkelt embereket az utcán (és a Facebookon), november 1-je eredetileg Mindenszentek napja. Egy, az egyházban és a magyar néphagyományban egyaránt fontos ünnepé, amelyről nem lenne szabad megfeledkeznünk.

November  1-je az immár nagyon egyértelműen és feltartóztathatatlanul közeledő tél előhírnöke. A tél egyben a sötétséget, ezzel együtt az élettel, azaz a nyárral szemben álló erőket is jelenti, és természetesen, mint ilyen, a halált is. A Nap egy év alatt megtett útja során most adja a legkevesebb erőt, s apasztódik ereje egészen december 21-ig, a téli napfordulóig, amikor aztán a legnagyobb sötétségben végre megszülethet a Megváltó, a Fény.

November 1-jén már ott vagyunk a temetőben: megtisztítjuk, rendbe tesszük, méltó állapotba hozzuk a sírhelyeket. Régen annyi gyertyát gyújtottak otthon, ahány halottja volt a családnak. Sok helyen ételt (kenyért és bort, Krisztus testének és vérének jelképét) tették az asztalra, hogy a hazalátogató eltávozott lelkeket megvendégelhessék.

Mindenszentek, ahogy nevük is mutatja, a már üdvözültek ünnepe, a gyertya pedig nem csupán az ő lelküket, de Krisztust is jelképezi, aki Megváltóként leszületett az emberek közé.

Mindenszentekről először 741-ben emlékeztek meg III. Gergely pápasága alatt, egy évszázaddal később pedig egyetemes ünneppé emelték. Ezen a napon így könyörögnek a katolikus miséken:  „Mindenható örök Isten, ki megadtad nekünk, hogy egy napon ünnepelhessük minden szented dicsőségét, arra kérünk, hogy sokszoros közbenjárásukra bőven áraszd reánk irgalmasságodat.” Ilyenkor hangzik el a mindenszentek litániája is, amit nem csak a templomokban, hanem a temetők nagy, közös keresztjénél is elimádkoztak.