Rossz anya szindróma

Van ez a jelenség. Az, hogy valaki rossz anyának érzi magát. Nem tudom, mikor születhetett, de amennyire tudom, a mi szüleink idejében még nem létezett.

Legalábbis ilyen mértékben nem, mint most. Engem nem is az érdekel, miért jött létre, inkább az, hogy hogyan lehet megszabadulni tőle. Tudod, ez az az, amikor úgy érzed, a külvilág megítél azért, mert valamit nem úgy teszel a gyerekeddel kapcsolatban, ahogy azt a társadalom (?) elvárná tőled. Fájdalomcsillapítóval akarsz szülni, mert félsz/nem bírod a fájdalmat, de megszólal benned a kisördög, hogy “milyen anya az, aki nem akar természetesen szülni?” Nem tudod/akarod szoptatni a gyerekedet kétéves koráig, mire úgy érzed, a külvilág megítél, hogy “Te tápszerezed a babádat?!” Szeretnél fellélegezni egy kicsit a kizárólag a gyerek körül forgó világból és elmész egy estére a férjeddel kettesben, de “ó jaj, bébiszitterre mered bízni a gyerekedet, micsoda anya vagy te?” Urambocsá’ kettesben elutaztok egy egész hétvégére a kedveseddel, de rögtön megkapod a kérdést azzal a bizonyos hangsúllyal, hogy “És otthon tudtad hagyni a gyerekedet?!”

A hab a tortán pedig, amikor úgy érzed, a huszonévekig tornáztatott agyad kezd beleőrülni a gyurmázás-mesélés-homokozás Bermuda-háromszögbe, és szeretnél újra felnőtt dolgokkal is foglalkozni, azaz visszamennél dolgozni, és bölcsibe adod a gyereked. “Te bölcsibe adtad?!” jön a lelkiismeret furdalásra hajazó kérdés a többiektől.

Olyan, mintha azt gondolnák, hogyha nem százszázalékosan a gyerekeddel vagy elfoglalva, akkor nem is szereted százszázalékosan. Pedig ez a világ legnagyobb butasága. De hát ezt minden egyes embernek, minden egyes alkalommal magyarázd el?!