Soványan is utálja magát a túlsúlyos lány
Ha a szirupos borítóra és a félrevezető címre hagyatkoznék - amik még csak halványan sem utalnak az erős, és nagyon is rendhagyó tartalomra -, nem valószínű, hogy levenném a polcról Mona Awad, Antilányregény című könyvét. Pedig Elizabeth története egyáltalán nem egy szokványos lányregény formula, hanem egy olyan túlsúlyos lánynak az esete, aki gyűlöli a saját testét.
Awad könyve ráadásul azért is különleges, mert szakít a klisékkel, és pontos látképet ad korunk egyik legnagyobb társadalombetegségről: az étkezési zavarról. Sőt, az olvasót sem kímélve arra is rámutat, hogy saját reakcióinkkal és megjegyzéseinkkel mennyi kárt okozhatunk mások önértékelésében.
Elizabeth madáradagokat eszegető, kényszeresen edző, örömtelen harmincas, akinek papírforma szerint elégedettnek kéne lennie. Legalábbis a divat- és a filmipar eszményképei szerint a hozzá hasonló, vékony alkatú nők boldogok, sikeresek, és mellettük feszítenek az Adonisz külsejű férfiak is.
Ennek ellenére Elizabeth nem érzi magát boldognak, pedig XS-es méretű ruhákat hord, és mindeközben értetlenül áll azelőtt is, hogy a túlsúlyos manikűröse boldog házasságban él. Nem úgy mint ő, aki néha azon kapja a férjét, hogy az egy pár évvel korábbi kép felett nosztalgiázik, amin a felesége sok kiló többlettel, teleszájjal nevet a kamerába.
De a könyv nem itt kezdődik, ahogy Elizabeth evészavara sem egyik napról a másikra, hanem évek hosszú sora alatt alakul ki. Ennek megfelelően először a tizenéves, kerekded Elizabeth-tel ismerkedünk meg, aki épphogy csak elkezdi felfedezni nőiességét, szexualitását, és ekkor eszmél rá arra is, hogy a teste kicsit más, mint a környezetében lévő lányoké.
De ugyan mi újat lehet még kihozni a meg nem értett, magányos, “kövér tinilány” sztorijából, aki felnőve is nagy ívben kerüli a tükröket, súlyos önbizalomhiánya pedig meghatározza a személyiségét, emberi kapcsolatait, és durván rányomja a bélyegét a férfiakhoz való viszonyára is?
A történet tényleg alakulhatna a megszokott sémák szerint: Elizabeth lehetne az a “tipikus” kövér lány, aki nemcsak túlsúlyos, de persze szerencsétlen is, és aki két chips majszolása közben másról sem ábrándozik, mint hogy egy fiú végre őt is észrevegye. A happy end pedig alakulhatna úgy, hogy végül – ez persze a filmek szerint egyáltalán nem életszerű – a lányt elviszi az érettségi bálba, ha nem is leghelyesebb, de legalább egy hozzá hasonlóan, a közösség perifériáján búslakodó fiú.
Awad viszont szakít a sztereotípiaépítő klisékkel, és egészen máshogy közelíti meg a túlsúlyos lányok helyzetét, és a testkép-függőség problémakörét.
Az írónő ugyanis arra tesz kísérletet, hogy a felszín mögé láttasson, vagyis rámutasson, hogy a szűkebb és tágabb értelemben vett környezet, annak pozitív, negatív visszacsatolásai, és a szépségideálok meghatározó médiaprezentációi milyen erővel hatnak a kialakuló énképre. Látképet ad arról is, hogy az átlagnak milyen percepciói vannak a túlsúlyos emberekkel kapcsolatban, és hogy bizonyos társadalmi elvárások, attitűdök miként magányosíthatnak el embereket. Ezek már egészen kiskorunkban jelen vannak az életünkben, gondoljunk csak az általános vagy középiskolai emlékeinkre,amikor a gyerekek sértő megjegyzéssel címkézték az átlagtól eltérő külsejű kortársaikat. De természetesen a felnőttek sem kivételek a káros megjegyzések alól. A “hú de jól nézel ki, fogytál?”, vagy “nem túl sok ez a virágos minta az alkatodhoz?” megjegyzések hiába vannak jóindulatba csomagolva, ezekkel ugyanúgy bele lehet szállni mások önértékelésébe, mint egy félreérthetetlenül durva megjegyzéssel.
Elizabeth esetében bár a környezet explicit sosem bántó, de azért az elrejtett mondatok arról tanúskodnak, hogy a lány életét igenis átszövik a sértő jelzők, az elharapott mondatok, a méregető, lesajnáló tekintetek.
