Szexuális abúzus: Évekig hibáztattam magam valamiért, amiről nem is én tehettem

Ágota harmincas nő, gyerekkorában éveken át családon belüli abúzust élt át, korábban imádott nagyapja zaklatta. Bár érezte, hogy ez nincs rendben, évekig tartott, mire segítséget mert kérni. Ekkor egyetlen rosszul megválasztott - bár nem rossz szándékú - mondat a saját anyjától elég volt ahhoz, hogy még jó tíz évig saját magát hibáztassa azért, amiről gyerekként egyáltalán nem tehetett.

A cikk több mint 3 éves. Tartalma elavult információt tartalmazhat.
2015. november 24. Csontos Dóra

Ágota harmincas nő, gyerekkorában éveken át családon belüli abúzust élt át, korábban imádott nagyapja zaklatta. Bár érezte, hogy ez nincs rendben, évekig tartott, mire segítséget mert kérni. Ekkor egyetlen rosszul megválasztott – bár nem rossz szándékú – mondat a saját anyjától elég volt ahhoz, hogy még jó tíz évig saját magát hibáztassa azért, amiről gyerekként egyáltalán nem tehetett.


Évtizedes lelki munka után mára úgy érzi, feldolgozta a történteket, mostanra segítő szakemberként is rálát a saját történetére. Az SOS Gyermekfalvak szexuális abúzusról szóló sorozatában beszélgettünk vele.

Mi történt veled?

A korábban imádott nagyapám molesztált. Behatolás nem történt, fogdosta és nyalogatta a nemi szervemet. Éveken át tartott, megszakítással bár, de 8-12 éves koromig.

Rögtön tudtad, hogy ez nincs rendben, vagy később jöttél rá?

Rögtön tudtam, nem csak testileg voltam fejlett a koromhoz képest. Viszont érzelmileg zsarolható voltam azzal, ha elmondom a szüleimnek, soha többé nem láthatom a nagyanyámat sem.

Elmondtad valakinek?

Két éve tartott a dolog, először a nagyanyámnak mondtam el, aki elmesélte édesanyámnak, majd tudtommal együtt leültek megbeszélni a nagyapámmal, ekkor hosszabb ideig szünetelt a bántalmazás. Gondolom, megfenyegették, hogy nem marad következmények nélkül, ha folytatja.

A család rögtön hitt neked, nem vonták kétségbe?

Nem, kétségbe nem vonták. Anyukám kérdezte meg első tehetetlen dühében, hogy miért hagytam magam. Ez évekig kísértett. Nagyapám aztán némi kihagyás után újrakezdte a zaklatásomat. Kifele minden maradt a régiben, továbbra is összejárt a család, csak annyit mondtak, hogy ne maradjak kettesben a nagyapámmal. Ezt előtte is próbáltam kerülni… Apám, testvérem mindmáig nem tudják, a tágabb család sem, tőlem nem fogják megtudni. Nem mocskolom be az emlékét mások fejében.

És te megint eltűrted a molesztálást?

Még mindig csak tízéves voltam, gyenge, befolyásolható, és még szégyelltem is magam pluszban. Az anyukám szerint is meg kellett volna magam védeni, hiszen azt kérdezte, hogy miért hagytam magam. Tehát én vagyok a hülye, ha megint hagytam magam. Ezt azóta sem vallottam be neki, milyen bénító mondat volt, védekezésképtelenné tett újabb két évre, és önvádba nyomott még vagy tíz évre. Pedig igazán nem akarta, csak elsőre nem gondolta végig, mit is mond. Felnőtt fejjel ezt már látom. Végül nagyapám betegsége majd halála vetett véget a zaklatásomnak.

Lett büntetőjogi következménye az ügynek?

Nem, egy időben haragudtam is anyukámra emiatt. Mióta látom, hogy hogy áll ehhez az egészhez az igazságügy, pláne, hogy behatolás nem történt, már hálás vagyok neki, hogy nem kellett végigcsinálnom a feljelentéssel, tárgyalással kapcsolatos dolgokat. Nem szívesen hallgattam volna vádaskodást a rendőrségen arról, hogy ha nem bizonyítható, akkor megbüntethetnek hamis tanúzásért, illetve olyan mondatokat, hogy túl fejlett vagyok, és akkor biztosan túl kihívó is.

Hogy érezted magad gyerekként, amíg tartott?

Kikapcsoltam. Azóta is áldom az akkori disszociatív reakcióimat, mert azoknak az emlékeknek jelentős hányada szerencsére vissza sem jött. Álmomban folyton menekültem, válogatott rémségek elől. Meg túlzott bátorságot, vagányságot adott, mert tudtam, hogy félni nem ott, nem akkor kell. Sötét, vihar, egyedüllét, mit nekem?! A rémség nem ott van.

Hogy hatott ki az abúzus a te lelki érésedre, későbbi párkapcsolataidra?

Míg fel nem dolgoztam, nem tudtam felnőni, és a felnőtt feladatokra koncentrálni. Volt egy keményen depressziós időszakom az egyetem alatt, amikor többet gondolkodtam öngyilkosságon, mint a vizsgáimon. Aztán túléltem, de amíg meg nem küzdöttem a démonjaimmal, nem tudtam megírni a szakdolgozatomat, és azt sem tudtam eldönteni, milyen szakirányban tudnám magam elképzelni egyetem után.

A párkapcsolataimmal szerencsém volt, normális, megértő srácokkal hozott össze a sors, de persze azért voltak nehézségek.

Hogy tudtad feldolgozni? Fel lehet-e dolgozni?

Kellően szilárd alapjaim voltak, amikre lehetett építeni, és amiket nem sikerült lerombolni. Igen, fel lehet dolgozni. Nem mondom, hogy soha, semmi nem jön vissza belőle, de markáns tüneteim nincsenek, nem zavarja a jelenlegi életemet.

Szaksegítséget nem vettem igénybe, viszont fél-laikus segítséget igen. No meg megragadtam minden lehetőséget, ami kifelé húzott, mert “elég fontos” voltam magamnak. Erről gondolom azt amúgy, hogy a jó kisgyerekkor hozománya.

Legtöbbet ugyan egy ember segített, hogy kimásszak a sokéves depressziómból, ami érdekes mód csak a nagyapám halála után kezdődött (a betegsége alatt azt hittem, őszintén, hogy meg tudtam neki bocsátani, utána jöttem rá, hogy ez mekkora önáltatás volt). Könyvekbe is sokszor kapaszkodtam, úgy szakirodalomba, mint fikcióba. Mindent, szó szerint mindent megragadtam, ami a túlélés felé vitt.

A lényeg az volt, hogy elhiggyem, nem én tehettem róla. Hogy kisgyerekként nem kellett volna tudnom megvédeni magam. Hogy kisiskolásként nem kellett volna átlátnom a hazugságokon, amelyek megakadályoztak a segítségkérésben. Hogy tényleg nem rajtam múlott. El kellett hinnem, hogy rajtam az múlik, hogy mit kezdek az egésszel a jövőben. Nem a múlt. Arról nem tehettem.

Az interjú még nem ért véget. A folytatás a Dívány.hu-n olvasható tovább.