Támadás alatt a házasság és a család

Az Emberi Jogok Európai Egyezményét 1950-ben fogadta el az emberi jogok és a jogállamiság intézményének védelmezésére alapított, strasbourgi székhelyű Európa Tanács. E nemzetközi szervezet nem keverendő össze az Európai Unióval. Jelenleg negyvenhét tagja van: az összes európai ország (Oroszországot is ideértve), sőt még Törökország is. Az egyezmény betartását az általa felállított nemzetközi bíróság, az Emberi Jogok Európai Bírósága felügyeli. Emberi jogi sérelem esetén a tagállamok állampolgárainak joguk van hozzá fordulni, ha a hazai jogorvoslati lehetőségeket már kimerítették.

A nemzetközi meleglobbi – nemi diszkriminációra, a magán- és a családi élet autonómiájának sérelmére hivatkozva – évek óta ostromolja az egyezmény házasság- és családvédő passzusát, ami kimondja, hogy „a házasságkötési korhatárt elért férfiaknak és nőknek joguk van a házasságkötésre és a családalapításra, az e jog gyakorlását szabályozó hazai törvények szerint” (12. cikkely). Évente – legutóbb éppen júniusban (Chapin és Charpentier vs. Franciaország) – születnek ítéletek ebben a témában. A házasság hagyományos felfogását támadó érvek között még olyan jogi perverzitás is hangot kap, miszerint az idézett jogszabályhelyen szereplő férfi és nő fogalompár nem a házasság struktúrájára utal, hanem csak arra, hogy mind a férfiaknak, mind a nőknek joguk van házasságot kötni (bárkivel). Az Emberi Jogok Európai Bírósága azonban eddig még állta a sarat. Az utóbbi „érvvel” szemben kimondta, hogy nem lehet az egyezmény egyes rendelkezéseit a többitől elszakítva értelmezni. Ahol nincsen jelentősége a nemi identitásnak, ott az egyezmény a „mindenki” kifejezést használja: például „mindenkinek joga van a véleménynyilvánítás szabadságához”.

A házasság és a családalapítás tekintetében viszont a férfi és a nő nevesítése kifejezetten a különneműséget húzza alá. A bíróság arra is rámutat, hogy az egyezmény nem szakítható ki a történeti kontextusból sem: amikor 1950-ben megalkották, nem fért kétség hozzá, hogy a különneműek családjogi kötelékét értették házasságon.

Azonban a baljós folyamat, amelynek eredményeként immár 22 országban (köztük 13 európai, ebből 11 uniós) megnyitották a házasság intézményét az azonos neműek előtt, megfejelve azzal, hogy az Európai Unió 2009 óta hatályos Alapjogi Chartája – ellentétben az Emberi Jogok Európai Egyezményével – már kihagyta a különneműségre történő utalást, az Emberi Jogi Bíróság jogértelmezésében is érezteti hatását. A bíróság immár arról ír, hogy az említett tagállami jogszabályváltozásokra tekintettel többé már nem feltételezi, hogy a házasságnak mindenképpen ellenkező nemű párokra kell korlátozódnia. Azt azonban továbbra is fenntartja, hogy az Európai Egyezmény semmiképpen sem ró egyetlen tagállamra sem olyan kötelezettséget, hogy házasságnak ismerje el az azonos neműek társkapcsolatát. Jelesül: a melegházasságot nem tekinti általános emberi jognak, teljesen a tagállami belső szabályozásra utalja a kérdés eldöntését. A maximum, ameddig elment: egy múlt nyáron hozott, Olaszországot érintő döntésben kifejtette, hogy az azonos nemű párok részére elérhetővé kell tenni egyfajta jogilag védett státuszt (mint például a regisztrált partnerség), de a házassághoz ennek nem kell tartalmilag közelítenie.

Az Amerikai Egyesült Államokban érvényesülő tendenciát látva, ahol az ottani Legfelsőbb Bíróság éppen egy éve erőszakolta minden amerikai „alkotmányos jogává” a melegházasságot (lásd: Amerika színeváltozása. Hetek, 2015. július 3.), az európaiak és különösen mi magyarok örülhetünk annak, hogy az európai emberi jogi kontrollmechanizmus – az amerikaival ellentétben –, legalábbis egyelőre, nem a föderalizmus elvén nyugszik. A házasságkötéshez és a családalapításhoz való jog területén a nemzeti szabályozás az elsődleges mind az Európa Tanács, mind az Európai Unió egyezményeihez képest. Nem véletlen, hogy Európában a meleglobbi a tagállamok megdolgozását tartja elsődlegesnek. Évente rendezett Pride Fesztiváljaik is azt szolgálják, hogy a célországok társadalmait, különösen ifjúságát hozzászoktassák az abnormalitás látványához, ami a reményeik (és az amerikai tapasztalatok) szerint előbb-utóbb a „normalitás” képzetét kelti a közvélemény szemében, megteremtve a házasság- és családvédő törvények lerombolásának társadalmi közegét. Ezeknek a fesztiváloknak a körítése még a vak előtt is nyilvánvalóvá teszi, hogy a valódi cél messze túlmutat a jogkiterjesztésen: nem más, mint az általános emberi értékek, köztük a keresztény értékek és képviselőik lejáratása, kirekesztése, a társadalom erkölcsi értékrendjének teljes átalakítása.

A cikk még nem ért véget. Olvasson tovább ezen a linken!