A bosszút esküdött öregasszony és a visszapillantó letörése

Szilveszter napján, két kisgyerekkel, feleséggel, plusz egy lestrapált tíz éves kombival, ami még épp hogy egyben van hömpölygünk. A cél a budapesti Őrmező panelokkal teletűzdelt szeglete – amely titkos rambókat is rejt magában…

A cikk több mint 3 éves. Tartalma elavult információt tartalmazhat.
2012. január 09. Paulik András

Szilveszter napján, két kisgyerekkel, feleséggel, plusz egy lestrapált tíz éves kombival, ami még épp hogy egyben van hömpölygünk. A cél a budapesti Őrmező panelokkal teletűzdelt szeglete – amely titkos rambókat is rejt magában…


Barátságosan haladunk a cél felé. Az idő éppen nem nyálkás, de a téli délutáni fél 5-ös időpont miatt már eléggé sötét van. Bekanyarodunk a szűk utcába. Kocsik egymás hegyén hátán – hát itt már senki nem mozdul ki otthonról? Legnagyobb meglepetésünkre a 10 emeletes ház előtt egy aprócska hely. Önmagamat meghazudtoló önbizalommal felvértezve bepréselem a kombit. Cuppanósan ám, de befér. Előtte, mögötte épp hogy elfér az ember. A kocsi jó felét a járda felé – amellyel párhuzamosan állunk – sövény takarja.

Szokás szerint – amikor a kocsi megáll, legyen szó piros lámpáról, vagy parkolásról – a kisebbik a maga 6 hónapjával eszeveszett ordításba kezd. Közben a 2 éves elkezdi magát kicsatolni a gyerekülésből és folyamatosan kérdez, beszél csacsog. Ő már nagyjából önálló, de figyelni kell rá nehogy a nagy beszélgetés közepette kisétáljon az úttestre. Közben egyre repedezik a dobhártyánk. A szűk helyen kibányásszuk a kicsit a gyerekülésével együtt, a nagyot önmagában, közben kezünkben „túlélő felszerelések” táskákban, amelyek életmentő pelusokat, rugdalózókat rejtenek… Szakadoznak a karizmok, mikor sokadik kezemmel bezárom a (nem központizáras) kocsi minden ajtaját. Micsoda szerencsénk van, hogy épp a ház előtt volt hely, ha ugyanezekkel egy sarkot kéne caplatni, nem lenne ilyen egyszerű a képlet – gondolom magamban. Még 5 lépés és a bejárati kapunál lehetnék, amikor az egyik földszinti ablakból egy öregasszony szól ki mogorván, hogy onnan el kéne állni, mert az a gyalogosok helye, ahová parkoltam. Egyik kezemben az anyatejtől jó kis súlyt begyűjtő kicsivel – megtoldva az „öntöttvas gyereküléssel”, másikban 3-4 táska és szatyor… Megfordulok, hogy meggyőződjek róla, valóban vak vagyok és nem vettem észre a felfestést az úttesten, vagy a járdán, esetleg a táblát, vagy kijárónak való kialakítását a területnek. Csodálkozva veszem észre, hogy semmi nem jelzi, hogy oda ne lehetne parkolni.

Először még a józan ész hangján próbáltam érvelni: de asszonyom, nem tiltja semmi, hogy oda álljak – felelem. Akkor is menjek onnan, mert ott szokott ő átjárni a túloldalra. Átsandítok a túloldalra, ahol szintén csak autók állnak és amúgy mögöttük nincs semmi bolt, csak egy kis füves rész. Visszafordulok és nem értem, hogy most szórakoznak velem az év utolsó óráiban, vagy ez most vér komoly, hogy miután végignézte, hogy laza 5 perc alatt kievickéltünk a kocsiból, most szól be? De igen – nem csalódok, mert tovább folyik a nem túl kedves szóáradat felém, hogy ilyen, meg olyan vagyok, és hogy azonnal húzzak onnan. Csendesen megkérdeztem tőle, hogy miért ott jár át, amikor nincs is zebra és még csak sarok sincs a közelben. Csak nézem a gyűlölettől eltorzult arcát és szánom, hogy december 31-én délután tényleg ez a fő szórakozása, hogy minket csesztessen. Nagyban mondja még, mikor csendben megrázom a fejemet és bemegyek a házba. Még hallom a lépcső mellett, amint vadabb szitkozódásba kezd, de „lágy szavai” a messzeség homályába vesznek.

A kisgyerekes kényszerű délutáni szilveszterezése közben az emeletről többször is lepillantottam a kocsira, hátha épp elcsípem, amint a nyanya egy feszítővassal veri szét a szélvédőt, vagy egy hatalmas konyhakéssel lyukasztja gumikerekeket. A rosszérzésen kívül semmi rendkívüli nem történt… Jó lenne itt befejezni a történetet, de nem tehetem.

Úgy 3 óra múlva távoztunkban kellett tapasztalnom, hogy a vezetőoldali visszapillantót valaki letépte, vagy lerángatta, majd a kocsi alá dobta. Felnézek a már koromsötétben remekül kivilágított ablakra, ahol látni, amint a rekordmozgással érkező asszonyság kukucskál a függöny mellett és nyilván jóízűen nyal egyet protézisén. Én meg nem hiszem el, hogy ez történik 2011 legvégén.

A tükröt visszaaplikáltam – hazáig kibírta, de később már szerelőnek kellett rögzítenie. Az anyagi kár nem jelentős, csak a lelki. Napokig emészt a düh és a tehetetlenség. Most mi lenne a megoldás? Féltéglával bezúzni az ablakát, alkoholos filccel üzenni neki a bejárati ajtaján, esetleg rajzszöggel teli borítékot csúsztatni a levélszekrényébe? Hülyeség… Szánom ezt a keserű perszónát, mert nincs más szórakozása, mint mások szekálása és a károkozás. Nyilván ő volt és nyilván nem tudom bizonyítani. Kiderül ismerősöméktől: ő a környék „térfigyelő rendszere”, akit lehet szekál, feljelent… Megnyugtató, hogy két nehéz év fordulójában igazán tudok számítani embertársaimra…

Ha aznap megkérdeznek, tudtam volna kívánni az öregasszonynak ezt-azt az új esztendő alkalmából.