Amikor megfordult velem a világ – I.

Van egy gyermekbetegség, amit ma már nagyon jól lehet kezelni. Ha tudunk róla.  És néha nagyon nehéz észrevenni, hogy miről van szó, mert megfoghatatlan, körvonalazatlan, váratlan, nem is kopog, jön.

A cikk több mint 3 éves. Tartalma elavult információt tartalmazhat.
2012. január 23. Paulik András

Van egy gyermekbetegség, amit ma már nagyon jól lehet kezelni. Ha tudunk róla.  És néha nagyon nehéz észrevenni, hogy miről van szó, mert megfoghatatlan, körvonalazatlan, váratlan, nem is kopog, jön.


Adél mindig is álmodozó kislány volt. Rajongtak érte az emberek, mert úgy hívták: édes, kedves, dacos. Ez utóbbi fogalom azonban nem teljesen volt az enyém – dacos? Hm. Amikor eltértünk a megszokott napirendjétól, nyűgös lett. Nem tudott csak úgy elaludni. Nem tudott könnyen úrrá lenni éhségen. Nem tudott könnyen úrrá lenni barátságtalan embereken. Csak két dolgon tudott könnyen úrrá lenni: A ceruzán és a nagyin.

Tudomásul vettük hát, hogy Ő egy borsószem királykisasszony. Én neveztem így el. Aki a hetvenhét párna alatt is megérzi az egy szem borsót. Gyakran zavarba ejtett azonban azzal, hogy a borsó mindig ott volt. Sohasem az volt a baj, hogy elképzeli, amint ott van a borsó – azt ő érezte, tudta. És ha megtaláltuk, akkor vidáman tért a ceruzához. A borsó az a valami volt, ami miatt éppen felborult a diszkomfort vagy biztonság érzete. Hihetelenül változatosan és rendületlenül rajzolt királykisasszonyokat. Annyira, hogy már engem kezdett aggasztani, és megkérdezetm az óvónőt, hogy ez nem baj-e. Ő jót nevetett, és azt mondta, ebben a korban ez teljesen természetes. Most így utólag, hogy leányom igaz történetét testközelből mondom el,  az a gondolatom, hogy valóban királykisasszony lelke van. Mindennek szépnek, és nagyon nőnek kellett lennie a gyerekrajzain. Nem nekem kellett ez – neki magának.

A királykisasszonyok pedig néha furcsák, mert azt csinálnak, amit akarnak. Adél például nyáron előszeretettel választott téli ruhákat magának, és a Balaton parton is nehéz volt leparancsolni róla a bermudát. Télen viszont nagyon melege volt, és felhőtlenül sapka és egyebek nélkül közlekedett, és fogalma sem volt, hogy hol hagyta őket. Valamiért elfogott egy szomorúság kisiskolás korában: megfoghatatlan érzésem jött, hogy vegyem komolyan lánykám panaszait, és augusztusban utolsó percben eldöntsem egy forró nyári napon, hogy nincs mese, szeretem ezt az iskolát, szeretjük a társakat, ő mégis sír, bizonytalan köztük.

És itt az egyik fordulópont: néha minden ok nélkül jön egy reális érzésem, hogy Adél bajban van, és el sem tudja mondani. Valamit mond, valamit beszél – és minden csodálatos, amikor nem magáról kell szólnia, verseket ír, és az új tanító nénije eszküszik az irodalmi és rajzos tehetségére, de Ő, ha magáról van szó, elpirul, és azt mondja: nem tudom, nem emlékszem. És furcsa, de a múltkor nem talált haza az utcánk sarkáról, amikor is színház után erre jött az osztállyal Bea néni, a tanítója, és azt kérdezte tőle: „Most már hazatalálsz innen?”

Adél benézett az utcába, és azt mondta, nem tudom melyik ház az… Így visszament az iskolába, ami gyalog két kilométer, és visszajött két kilométert teljesen kimerülve.

Már korábban is észrevettem, hogy néha intellektusát és értelmi képességét alulhaladó módon nem tud tájékozódni, de semmilyen rendszert nem láttam ebben. Rájöttem, hogy meg kell tanítanom közlekedni. Mindig is beleszőttem a mondandómba az „és akkor erre mész…” jellegű dolgokat, és 10 évesen még mindig alap dolgokkal problémája volt. Muszáj voltam kísérni az új iskolába, ami miatt beszólásokat kaptam néhány szülőtársamtől, hogy az én lányom sokkal messzebbre jár egyedül. De ő az én lányom, és kipróbáltuk – nem talál haza. Kezdtem magam vákumban érezni, hogy egyfelől egy agyonra dícsért, de érdekes módon nem eminens lánykám van,  másfelől pedig nem képes arra, amire az átlag 10 éves, és úton-útfélen megkapom a szülőktől és ami legfájóbb, a barátoktól a minősítéseket…

Ez szöget ütött a fejembe, de mindenki azt mondta, értsd meg, ő egy álmodozó! Na ezt nem kellett nekem kétszer mondani, mert én is tudtam, de nem volt átlagosnak nevezhető, ahogy gyakorlati dolgokban el tudta veszteni a fonalat, és mindez minden előzmény nélkül. Mondjuk tegnap már ment a dolog, aztán snitt, és nem tudott beszámolni arról, mire gondolt, mit érzett, mi történt…hol járt.

Kezdtem megbarátkozni a gondolattal, hogy sikerült kifognom egy igazi királykisasszonyt, nekem, aki mindig két lábbal álltam a földön, egész pontosan nekem, aki mindig is egyik lábával a földön állt, és csak a másikkal repült…

Folytatjuk…