Csip(r)ke (J)Rózsika

Valójában nálunk is egy szúrással kezdődött. Nagylányom ujjába belement egy szálka. Napok óta győzködtük, hogy ki kellene szedni, de mártír módjára hordozta, amíg egy este végre megtalálta a megfelelő pillanatot. Amikor a gyerekcsapat már nem talált nyomós érvet a lefekvés ellen, bejelentette: „Vegyük ki.”

A cikk több mint 3 éves. Tartalma elavult információt tartalmazhat.
2012. június 19. Paulik András

Valójában nálunk is egy szúrással kezdődött. Nagylányom ujjába belement egy szálka. Napok óta győzködtük, hogy ki kellene szedni, de mártír módjára hordozta, amíg egy este végre megtalálta a megfelelő pillanatot. Amikor a gyerekcsapat már nem talált nyomós érvet a lefekvés ellen, bejelentette: „Vegyük ki.”


Felkészültünk a műtéthez. Mindenki hozta a hasznosnak vélt eszközöket: én tűt, fertőtlenítőt és gézlapot, férjem a spéci kiscsipeszt a svájci bicskájából, kisfiam a kardját, amit a holnapi ovifarsangra készítettünk ki a királyfijelmezhez. Kisebbik lányom rögtön javasolta, hogy fájdalomcsillapítónak berakhatnánk egy mesefilmet (ő sejtette, hogy bőven lesz ideje végignézni). Nem lett volna jó taktika vitába bocsátkozni vele, mert közben páciensünk kezdett elbizonytalanodni a beavatkozást illetően. Még jól is jöhet egy témába vágó mese – gondoltam, és beraktuk a nálunk Csirke Józsikának becézett királylány történetét.

A műtét – az asszisztencia lelkes tanácsai közepette – elkezdődött, de amint hozzáértem a kezelendő felülethez, lányom heves sikítással reagált és elkapta az ujját. Kisfiam javasolta, hogy altassuk el. Férjem feladata lett volna a gyerek stabilizálása, de ő erőszak helyett kevésbé hatékony retorikai módszerekhez folyamodott. Először a lehetséges szövődményeket ecsetelte, aztán megkísérelte hőstettként feltüntetni, hogy aláveti magát a beavatkozásnak, megvesztegetéssel próbálkozott, végül a fenyegetéstől sem riadt vissza. Kisebbik lányom közben teljesen elmerült a mesenézésben, és – bár hosszas rimánkodások eredményeképpen túl volt a fogmosáson – kakaót is készített magának. Konstatáltam, hogy az egész esti szertartást kezdhetjük elölről, öccse ugyanis ezalatt felvette a királyfijelmezét.

A „beteg” közben már olyan hangosan tiltakozott, hogy a szomszéd néni átkopogott a falon, és egy lelkiismeretes betegjogi képviselő már minden bizonnyal megvétózta volna a kényszerkezelést. A nagymama is telefonált közben, és rosszallóan jegyezte meg, hogy a gyerekek még nem alszanak. Öcsi közben kiszórta a gyerekszobában az összes legót és fakockát… Tettekre volt szükség.

Félretettem a pedagógiai eszközöket, és fizikai erőszakot alkalmaztam. Naná, hogy beletörött a bicskám. Vagyis a szálka.

A komplikációk ellenére a műtét sikerült. Kisfiam közben elaludt a gyerekszoba padlóján a felépített vár mellett, de ahogy az ágyba raktam, félálomban még megígértette, hogy nem rombolom le a szoba közepére épített kastélyt. A mesét persze végig kellett nézni, mert ez volt a „beteg” műtét előtti utolsó kívánsága. Férjem felélénkült a pozitív végkifejlettől, a kivett szálkát celluxszal egy papírra ragasztotta, ráírta, hogy „Örök mementóul”, bekeretezte és kitette a falra. Igazi posztmodern alkotással gazdagodtunk.  Éjfél is elmúlt, mire az „udvar” álomba szenderült.

Reggel persze nem a királyfi keltett, hanem a vekker. Férjem felélesztéséhez kevésnek bizonyult a szerelmes csók, ezért feltettem egy kávét, és a fájdalommal nem törődve megpróbáltam behatolni a gyerekszobába. (Nálunk nem az áthatolhatatlan csipkebokron, hanem  a pengeéles legókon lépdelve lehetett megközelíteni az alvókat.) Viszont a mesebeli hőssel ellentétben a félhomályban nem csupán bejutottam a  várba, hanem leromboltam. Erre aztán kisfiam azonnal fel is ébredt, és szemrehányóan kérte a kakaóját. Ő volt az egyetlen, akit még nem kellett volna kelteni, de bűntudatom elég volt ahhoz, hogy azonnal ágyba vigyem neki a kakaót. A lányok viszont sehogy sem akartak felébredni, ami valójában érthető, hiszen ők nem aludtak száz évet, csak hat órát.

Valahogy az asztalhoz csábítottam a népet, bár kisebbik lányom ott is aludt, miközben szívószálon át infúzióként csordogált bele a kakaó. Amikor lefolyt, csak annyit mondott, hogy keserű volt. Férjem viszont megkérdezte, hogy legközelebb tejszínhabot is kap-e a kakaóhoz, finoman jelezve, hogy összecseréltem az italukat. Persze a gyerekek erre sokkal kevésbé finoman jelezték, hogy tejszínhabra ők is igényt tartanak.

Mire a szokásos reggeli vitatémák napirendre kerültek (ki megy a fürdőszobába, ki teszi a hajába a katicás hajcsatot, és tulajdonképpen ki is kapta azt ajándékba, továbbá miért nem lehet rövid ujjút venni), addigra mindenki felélénkült. Mindig az utolsó pár méter a legnehezebb: hátravolt még a csizma-kabát-sál-sapka-kesztyű-tornazsák-tízórai küzdelem.

Férjem ilyenkor „tapintatosan”, „Befogom a lovakat!” felkiáltással elhagyja a csatateret. Ez azt jelenti, hogy lemegy a kocsiba, és ott várja meg a vihar elcsendesedését, én pedig egyedül küzdök meg a kabátujjakba felcsúszott pulcsikkal, csizmákba lecsúszott zoknikkal, kesztyűkben eltévedt ujjakkal. Örömmel nyugtáztam, hogy legalább kisfiamon már rajta van a jelmeze. Csak a csizmahúzásnál szembesültem a ténnyel, hogy még a pizsama is alatta van.

A kis királyfi egyébként nagy sikert aratott a jelmezéhez kapcsolódó Csipkerózsika-verzióval: miszerint nem a tizenharmadik tündér, hanem ő az, aki elaltatta Csipkerózsikát, csak hogy kardjával kiszedhesse ujjából a tüskét. 

(Az írás a Képmás családmagazin januári számában jelent meg.)