Csip(r)ke (J)Rózsika
Valójában nálunk is egy szúrással kezdődött. Nagylányom ujjába belement egy szálka. Napok óta győzködtük, hogy ki kellene szedni, de mártír módjára hordozta, amíg egy este végre megtalálta a megfelelő pillanatot. Amikor a gyerekcsapat már nem talált nyomós érvet a lefekvés ellen, bejelentette: „Vegyük ki.”
Valójában nálunk is egy szúrással kezdődött. Nagylányom ujjába belement egy szálka. Napok óta győzködtük, hogy ki kellene szedni, de mártír módjára hordozta, amíg egy este végre megtalálta a megfelelő pillanatot. Amikor a gyerekcsapat már nem talált nyomós érvet a lefekvés ellen, bejelentette: „Vegyük ki.”
Felkészültünk a műtéthez. Mindenki hozta a hasznosnak vélt eszközöket: én tűt, fertőtlenítőt és gézlapot, férjem a spéci kiscsipeszt a svájci bicskájából, kisfiam a kardját, amit a holnapi ovifarsangra készítettünk ki a királyfijelmezhez. Kisebbik lányom rögtön javasolta, hogy fájdalomcsillapítónak berakhatnánk egy mesefilmet (ő sejtette, hogy bőven lesz ideje végignézni). Nem lett volna jó taktika vitába bocsátkozni vele, mert közben páciensünk kezdett elbizonytalanodni a beavatkozást illetően. Még jól is jöhet egy témába vágó mese – gondoltam, és beraktuk a nálunk Csirke Józsikának becézett királylány történetét.
A műtét – az asszisztencia lelkes tanácsai közepette – elkezdődött, de amint hozzáértem a kezelendő felülethez, lányom heves sikítással reagált és elkapta az ujját. Kisfiam javasolta, hogy altassuk el. Férjem feladata lett volna a gyerek stabilizálása, de ő erőszak helyett kevésbé hatékony retorikai módszerekhez folyamodott. Először a lehetséges szövődményeket ecsetelte, aztán megkísérelte hőstettként feltüntetni, hogy aláveti magát a beavatkozásnak, megvesztegetéssel próbálkozott, végül a fenyegetéstől sem riadt vissza. Kisebbik lányom közben teljesen elmerült a mesenézésben, és – bár hosszas rimánkodások eredményeképpen túl volt a fogmosáson – kakaót is készített magának. Konstatáltam, hogy az egész esti szertartást kezdhetjük elölről, öccse ugyanis ezalatt felvette a királyfijelmezét.
A „beteg” közben már olyan hangosan tiltakozott, hogy a szomszéd néni átkopogott a falon, és egy lelkiismeretes betegjogi képviselő már minden bizonnyal megvétózta volna a kényszerkezelést. A nagymama is telefonált közben, és rosszallóan jegyezte meg, hogy a gyerekek még nem alszanak. Öcsi közben kiszórta a gyerekszobában az összes legót és fakockát… Tettekre volt szükség.
Félretettem a pedagógiai eszközöket, és fizikai erőszakot alkalmaztam. Naná, hogy beletörött a bicskám. Vagyis a szálka.
A komplikációk ellenére a műtét sikerült. Kisfiam közben elaludt a gyerekszoba padlóján a felépített vár mellett, de ahogy az ágyba raktam, félálomban még megígértette, hogy nem rombolom le a szoba közepére épített kastélyt. A mesét persze végig kellett nézni, mert ez volt a „beteg” műtét előtti utolsó kívánsága. Férjem felélénkült a pozitív végkifejlettől, a kivett szálkát celluxszal egy papírra ragasztotta, ráírta, hogy „Örök mementóul”, bekeretezte és kitette a falra. Igazi posztmodern alkotással gazdagodtunk. Éjfél is elmúlt, mire az „udvar” álomba szenderült.
Reggel persze nem a királyfi keltett, hanem a vekker. Férjem felélesztéséhez kevésnek bizonyult a szerelmes csók, ezért feltettem egy kávét, és a fájdalommal nem törődve megpróbáltam behatolni a gyerekszobába. (Nálunk nem az áthatolhatatlan csipkebokron, hanem a pengeéles legókon lépdelve lehetett megközelíteni az alvókat.) Viszont a mesebeli hőssel ellentétben a félhomályban nem csupán bejutottam a várba, hanem leromboltam. Erre aztán kisfiam azonnal fel is ébredt, és szemrehányóan kérte a kakaóját. Ő volt az egyetlen, akit még nem kellett volna kelteni, de bűntudatom elég volt ahhoz, hogy azonnal ágyba vigyem neki a kakaót. A lányok viszont sehogy sem akartak felébredni, ami valójában érthető, hiszen ők nem aludtak száz évet, csak hat órát.
Valahogy az asztalhoz csábítottam a népet, bár kisebbik lányom ott is aludt, miközben szívószálon át infúzióként csordogált bele a kakaó. Amikor lefolyt, csak annyit mondott, hogy keserű volt. Férjem viszont megkérdezte, hogy legközelebb tejszínhabot is kap-e a kakaóhoz, finoman jelezve, hogy összecseréltem az italukat. Persze a gyerekek erre sokkal kevésbé finoman jelezték, hogy tejszínhabra ők is igényt tartanak.
Mire a szokásos reggeli vitatémák napirendre kerültek (ki megy a fürdőszobába, ki teszi a hajába a katicás hajcsatot, és tulajdonképpen ki is kapta azt ajándékba, továbbá miért nem lehet rövid ujjút venni), addigra mindenki felélénkült. Mindig az utolsó pár méter a legnehezebb: hátravolt még a csizma-kabát-sál-sapka-kesztyű-tornazsák-tízórai küzdelem.
Férjem ilyenkor „tapintatosan”, „Befogom a lovakat!” felkiáltással elhagyja a csatateret. Ez azt jelenti, hogy lemegy a kocsiba, és ott várja meg a vihar elcsendesedését, én pedig egyedül küzdök meg a kabátujjakba felcsúszott pulcsikkal, csizmákba lecsúszott zoknikkal, kesztyűkben eltévedt ujjakkal. Örömmel nyugtáztam, hogy legalább kisfiamon már rajta van a jelmeze. Csak a csizmahúzásnál szembesültem a ténnyel, hogy még a pizsama is alatta van.
A kis királyfi egyébként nagy sikert aratott a jelmezéhez kapcsolódó Csipkerózsika-verzióval: miszerint nem a tizenharmadik tündér, hanem ő az, aki elaltatta Csipkerózsikát, csak hogy kardjával kiszedhesse ujjából a tüskét.
(Az írás a Képmás családmagazin januári számában jelent meg.)