Direkt siettetik a szülést?

Lapunk több ízben foglalkozott már az orvosnak adott hálapénz hátterével. Egy anyuka egy korábbi cikkünk kapcsán küldte nekünk az alább közölt, igen elgondolkodtató olvasói levelet. Vélemény.

Tisztelt Családháló!

Nemrégiben olvastam Önöknél az alábbi, hálapénzzel, szüléssel foglalkozó cikket. A cikkből véleményem szerint kimaradt több fontos, nem elhanyagolható részlet is. Az egyik ilyen, hogy a hálapénz kapcsán azért nem szabad elfelejteni, hogy a választott orvos a pénzért vállalja, hogy éjjel-nappal, bármikor rendelkezésére áll a szülő kismamának. Terhesgondozáskor pedig nem kell sorban állni. Ilyen értelemben tehát indokolhatónak is tartható. A másik dolog – ami miatt valójában írok – az a pénz és a szülés minősége közti, általam felfedezni vélt összefüggés:

Nem gondoltam volna, hogy jó idő távlatából is rendre megmérgelődöm, amikor hallom az elsőgyerekes ismerősök történeteit. Nem önmagában a szülés után kifizetett hálapénz zavar, hanem az, ami csak később tudatosult: átvertek, hogy egyszerűbb legyen. Ami ennél is rosszabb, hogy ebben a mai napig nem vagyok teljesen biztos.
Amikor első gyerekünk született, feltehetően sokakhoz hasonlóan nem pontosan voltunk tisztában a szülés, a születés mechanizmusával. Bizonytalanul és félve tartottunk az állami kórház felé kora reggel, mert éjjel gyakori (6-10 perces) fájásaim voltak, nem tudtam aludni.
Előbb telefonáltunk persze: a nővér látatlanba annyit mondott, biztosan nem jön még a baba, de azért menjünk be, ki tudja. Ekkor két nappal voltunk túl a kiírt időponton.
A kocsiból hívtam az orvosunkat, hamar felvette és megnyugtatott, hogy az épületben van, szóljunk, ha beértünk.
Előbb gyors vizsgálat, majd hosszú várakozás, láthatóan semmi jel nem utal szülésre, a fájások sem gyakoribbak, a magzatvíz is eredeti helyén. Mégis két óra múlva közli a doktor: szülni fogunk. Kicsit meglepődünk, de hát ő tudja…
A szülőszobán aztán felgyorsulnak az események, fájás-serkentő injekció, a tágulás nem halad, burokrepesztés, majd egy órás kemény menet, egészséges kisfiúnk született.
Míg a pici az inkubátorban melegszik (talán semmi nem indokolta, hogy oda tegyék, hisz minden mutatója normális) az apja van mellette, engem addig összefércelnek. Nem tűnik ijedtnek, de mégis fura, hogy olyan elzárva, egyedül van, nem a karomban, nem az anyja karjában.
Csak napokkal később tudatosult bennem, akkor, miután odaadtuk a vaskos borítékot az orvosnak, és ő rezzenéstelen arccal elvette – jutott eszembe, miért történhetett minden olyan gyorsan, olyan sürgősen. Nem tudom kiverni a fejemből a gondolatot, hogy azért, mert a doktor épp bent volt, így volt egyszerűbb, nem kellett a következő éjszaka közepén felkelnie…
Nem biztos, hogy igazam van, de azt tudom, hogy ha születik második babánk, nem egyezek bele semmilyen “rásegítésbe”, és az sem kizárt, hogy kipróbálom az állami (csak utólag pénzes) eljárást, abból a szegmensből ugyanis nem hallottam még ilyet.

Üdvözlettel: T. Mária