Egy 1956-os családi történet segítségről és a halál közelségéről

Nagyapámnak prózai okok miatt kellett nyakába vennie a várost: kenyeret kellett vennie. Neki is indult a nagy tömegben, hogy ezernyi sorstársával együtt beszerezze családjának a már napok óta hiányzó alapvető élelmiszereket. Egyszerre egy idős asszony mellett találta magát felmenőm, aki irgalmatlan nagy két teli kosarat próbált kínnal-keservvel magával vinni.

A cikk több mint 3 éves. Tartalma elavult információt tartalmazhat.
2011. október 21. Paulik András

A családi legendáriumban 1956 forradalmáról a legelevenebben egy furcsa történet él minálunk. Nagyszüleimet ifjú házasként érte a forradalom Budapesten. Minden zavaros volt és félelmetes. Még elevenen élt a világháború nyomasztó emléke és a fegyverek ropogása mindezen felnőttben. Októberben ezek a sebek felszakadtak, de ír volt rá a remény, hogy valami nagyon megváltozik nemsokára Magyarországon.


A forradalmi napok vége felé járt már az idő: orosz tankok lepték el a főváros utcáit és az idegen ország katonái a romos házak és az elgyötört lelkek között próbáltak fegyvereikkel „rendet” teremteni. Nem kellett különösebb ok, hogy valaki gyanús legyen, s így kerüljön életveszélybe.

Nagyapámnak prózai okok miatt kellett nyakába vennie a várost: kenyeret kellett vennie. Neki is indult a nagy tömegben, hogy ezernyi sorstársával együtt beszerezze családjának a már napok óta hiányzó alapvető élelmiszereket. Egyszerre egy idős asszony mellett találta magát felmenőm, aki irgalmatlan nagy két teli kosarat próbált kínnal-keservvel magával vinni, s aki örömmel fogadta el nagyapám felajánlását, hogy segítsen-e neki a cipekedésben. Átvette a súlyos terhet és így indultak tovább. Nem történt semmi különös, mígnem egy szovjet járőr lépett oda hozzájuk és rájuk szegezve gépfegyverét azt tudakolta, hogy mit visznek magukkal. Nagyapám csak ekkor vette jobban szemügyre a kosarakat, amelyekben üvegek voltak tele piros folyadékkal. Az ellenséges katona pedig „joggal” gyanakodott, hiszen egyfajta robbanó, vagy éghető anyag, amelyekkel a Molotov-koktélokat is megtöltötték hasonló színű volt.

Akár már ennyi is elég lehetett volna egy helyszíni agyonlövéshez, vagy elhurcoláshoz, de ez a szovjet nagyapám haléntékának nyomta fegyvere csövét és kiadtak a parancsot: igyad! Ő a szájához emelte az egyik üveget és tudta, ha nem iható az az „izé”, akkor ő ott fog meghalni egy golyóval a fejében. Nagyon hosszúnak tűnt az a pillanat, míg végre megérezte a paradicsom jellegzetes ízét, s így életben maradhatott.

Egy év múlva megszületett anyám, s most így létezhetek én is.

Az az ’56-os korty majdnem megölt engem is.