Egy majdnem tragédiával végződő kéktúra

Nem sok híja volt, hogy fagyhalállal végződjön ez a túra, de persze ez egy óriási csúsztatás. Mint ahogyan az is az volt, hogy egy rövidebb, kellemes szakaszt teszünk meg a Cserhátban, és ha fázunk, majd behúzódunk a Cserhát erdeiben egymást érő turistaházak egyikébe…

De mi is történt valójában? Az igazság odaát van. 2010. január 30: A rádió, tévé, internet napok óta azt mondja, “aki teheti, ne induljon útnak”, óriási havazás várható, hideg, szél és nehéz közlekedési körülmények. Az emberek 99,9 %-a otthon is marad, a TESCO-k üresen tátonganak, szombat lévén mindenki a meleg szobában élvezi a hétvégét.

Néhányan azonban isteni sugallatra, egy e-mail hatására transzba esnek. “Szegény Zsolt, ne legyen már egyedül, más úgyse megy el, elkísérem a túrán, annyira nem lehet vészes. Más úgyse lesz ilyen elvetemült” -gondolják, vagy ötvenen, ugyan így, és szépen egyesével felmásznak a buszra. A vidáman beszélgető, férfiak, nők és gyerekek még mindig nem sejtik, hova indulnak…(Zsolt  a túrát szervező szülőtársunk)

Másfél óra alatt érkeztünk meg  egy olyan kicsi falu olyan kicsi utcájában álltunk, ahol még busz nem is járt :). Mindenesetre aznap biztos nem, volt vagy fél méter a hó, mikor leszálltunk Garábon. Szakadt a hó, fantasztikus volt a hangulat, a tiszta, fehér, puha téli táj, a kis falusi házikók, vidáman bodorodó füstcsíkok.  Az élre törő “Zsolt csapat” száz lábával taposta az utat, mi, “rövidebb úton járó kisgyerekesek”, vagyis mi ketten, szülők a kisovis Mátéval, és még két iskolás lányka -poroszkáltunk utánuk. A szokásos kezdés, vagyis nagy emelkedő végén, még a falu kéményeinek füstéjt szinte láttuk, mikor kidőltünk. Vagyis kidőltünk volna, ha lett volna hova.

Jeges rémület szállta meg a kis csapatot (persze ezt mindenki letagadja :), most mi lesz? Gergely, a csapatvezető közölte a hírt: végig kell menni. Szakadt a hó, dermesztőbb, de még bizakodó volt a hangulat, a tiszta, fehér, puha téli táj, fájdalmasan hiányoztak a mögöttünk hagyott kis falusi házikók! (és a büdös dízelszagú, de jó meleg és biztonságos busz 🙂 – Mentünk. Mint a Delta régi főcím-spotjában a kalandorok, lehajtott fejjel, hatalmas hóban, kipirulva, izzadva, keményen. A fennsíkon, a hegy gerincén, két település között, érintetlen, hólepte tájon.

Erdei úton, emberi kéz alkotta tárgy sehol. Illetve az út elején volt egy óriási mobil átjátszó adó, aminek még nagy szerepe lesz később! Megyünk. A bob szánkót húzni nehéz. Apa segít, a kicsit felváltva cipeljük. Beszélgetünk. Egyszer csúszni is tudunk. Még jó is lehetne…Megyünk. Egyre nehezebb. Leszakadunk a csapattól, mi, a két szülő és a kisfiú. Máté iszonyúan nehéz, hatalmas overalljában, téli bakancsában, szánkót rángatjuk, nem csúszik.

Máté sírni kezd. Mi idegesek vagyunk. Nem ragozom, akinek van gyereke, tudja, hogyan van kalibrálva a gyereksírás. Zsolték lábnyomai előttünk, itt jártak, de járni nagyon nehéz, térdig ér a hó, minden lépés egy kemény teher. Nem bírjuk. De muszáj. Egymástól vesszük el a gyereket. Térdre rogyunk. Nem is tudunk térdre rogyni, mert térdig ér a hó. Nem lehet elesni. Fel a dombra, le a dombról, ritkás, óriás fákból álló erdő, csend, puha fehérség, Néha egy repülő húz el. Mikor érünk és hova? Máté éhes. Leülünk etetni. Nem birok felállni, begörcsöl a lábam. Végem… Hogy fogok még 10 kilométert megtenni? Mondtam már, hogy havazik?

Meddig kell menni, Hol vagyunk? Eli lebeszélne, de nem hagyom, vége az erőmnek..Telefont elő:

– Zsolt, bajban vagyunk, itt, egy U alakú kanyarban, mást nem tudunk, hol vagyunk, és ti?
– Mi is itt.
– Hol?
– Valahol.
– Mennyi még a célig?
– Nem tudom.
– Nyugodj meg, Hajni, és szépen gyertek. – Zsolt hangja puha, mint a hó. A lábam görcsöl, nem bírom tovább. Segítséget kell hívnunk. Apa cipekedik, de engem már nem bír el, ha nem tudok menni. Tárcsázok: 112 (Az i.e. az utunk elején elhagyott toronynak köszönhetően itt, a világ végén is van térerő). Beszélek a nógrádi rendőrséggel, akik átkapcsolnak a garábi őrsre, majd egy harmadik őrnagy veszi át a telefont. Elmondom, hol vagyunk, a kéktúra vonalán, innen-ide. Nem tudok menni, segítséget kérek.

A rendőrök nyugodtak, segítőkészek. Apa és a kisördög a fejemben egyre mondja: Minek hívod őket? Mire gondolsz? Helikopterre? Traktorra? Quadra? -kérdezi életem párja. Nem tudom, valami ilyesmi jó lenne (egyik se tudna itt közlekedni, mondja a kisördög az agyamban, és igaza van. Végül is csak információt várok, hogy mindjárt vége!) Egyik rendőr leteremt: “tudja, hogy felelőtlenség volt elindulni, ugye?” A másik megpróbál lerázni: “lehet, hogy nem is ott vannak, hanem az X.Y. felé vezető úton, akkor már nem is hozzánk tartoznak..!”

A harmadik viszont kimondja a tutit, amire vágytam: felvettem a kapcsolatot egy vadásszal, aki ott van a maguk közelében, megadom a számát, vegyék fel a kapcsolatot!”

És kezdődik a kapcsolat, ami végül is kivezet az erdőből, képletesen és valóságosan is: a nógrádi tájszólású ember kérdezget, hol vagyunk, milyen fák, milyen élőhelyek közt, próbál belőni, hisz azért vadász. Ez nem sikerül neki, hisz folyamatosan megyünk, és semmi, de semmi tereptárgy nincs. Se magasles, se távvezeték, se tábla, semmi! Hó, fa, hó, fa. Lábnyomok. Elterülő testek nyomai :).

A telefonálgatás alatt a lábam görcse is elmúlik, Máté elalszik a karunkban, mozdulatlanul cipeljük. Ritkás bükkös, lejtős, emelkedős úton járunk, csupa csend minden. Mit nem adnék egy büdös, dízelszagú traktorért, vagy legalább egy harangzúgás, vagy kutyaugatás lenne. De nem. Vagyunk a Seholban, a Másholban, keresnek a rendőrök, nem túl komplettnek tartanak az előőrs tagjai.

Ez van :)…

Közben a buzgó rendőrök csapatot küldenek értünk, és Zsolték is visszafordulnak. Hisz ők – a csapat- addigra sikeresen teljesítették a távot, és a Nagybárkányi Áfész 48. számú kocsmahivatalában szárítkoznak, melegednek. A Nagybárkányi templomtorony, egy alig huszonéves bakancsos rendőr és Zsolt egyszerre ér hozzánk, és segítenek le az utolsó kilométeren. Mátét ők is felváltva bírják csak…

Beérünk a kocsmába. Máté megszárítkozik, melegedik. Jókedvű, vidám, elégedett mindenki. Csupa hős, szerintem. Gergelyék utánunk jönnek, de ők is vidámak, bírták, nem sírt senki és nem is kellett cipelni. A busz már vár; mire kiérünk a kocsmából, Máté meglátja a feltisztuló égben a falu köré magasodó hegyeket, és felkiált: “na, arra a hegyre akartam menni! Ude medünk?” És megint sír, de most már azért, mert nem megyünk arra a hegyre…
Majd legközelebb!

Hóhatártalan üdvözlettel köszönöm, hogy elolvastátok!
 

A történetet olvasónk, Hóhányó Hajni küldte be a Családháló nyereményjátékára. Ha neked is van egy kedves, kacagtató, elgondolkodtató vagy éppen megrendítő sztorid, oszd meg velünk!