“Felálljak?”

Görcsösen kapaszkodunk a BKV viszonylatának fogantyújába, arra koncentrálva, nehogy elájuljunk, vagy valakit lehányjunk, vagy nekünk jöjjenek, miközben tizenéves kamaszok és erejük teljében lévő férfiak maguk elé bámulva foglalják a körülöttünk lévő üléseket. De semmi vész, mert az első trimeszter rosszullétei után már vígan álldogálunk!

A cikk több mint 3 éves. Tartalma elavult információt tartalmazhat.
2012. október 26. czefernek.lena

Görcsösen kapaszkodunk a BKV viszonylatának fogantyújába, arra koncentrálva, nehogy elájuljunk, vagy valakit lehányjunk, vagy nekünk jöjjenek, miközben tizenéves kamaszok és erejük teljében lévő férfiak maguk elé bámulva foglalják a körülöttünk lévő üléseket. De semmi vész, mert az első trimeszter rosszullétei után már vígan álldogálunk!


Amikor még semmi sem látszik

Az első ember, aki átadta nekem a székét a villamoson, egy begipszelt karú, idősebb úr volt. Fogalmam sincs, honnan sejtette meg a dolgot, hiszen pár hetes terhesként nem látszódott semmi, ráadásul rosszul sem nagyon éreztem magam, vonakodtam is elfogadni az ajánlatát. Lehet, hogy meg is bántottam szegényt? Aztán egy kis idő múlva egy 6 hónapos kismama ajánlotta fel, ahogy együtt szálltunk fel a BKV járművére, üljek le én. Akkor már hálás voltam neki. No igen, mert ezt csak egy hasonló helyzetben lévő nő tudhatja: amikor még nem látszódik, legszívesebben lerogynánk a mellettünk ülő ölébe. Vagy a padlóra, vagy bárhova…később persze már bírjuk a strapát…

Nők előnyben

Kicsit elgondolkodtam: talán ez volt az oka annak, hogy régen a nőkkel szemben kötelező volt udvariasan, előzékenyen viselkedni? Mert sosem tudhattuk, nem hord-e éppen láthatatlanul egy kisbabát a szíve alatt? (Persze ez manapság egyre ritkábban fordulhat elő ugyebár, hiszen itt a demográfiai krízis és a gyerekvállalás is későbbre tolódott, azután meg ott az a sok elhízott ember, vérciki, ha véletlenül mégis csak néhány plusz kilóról van szó, nem igaz?) Vagy egyszerűen csak így volt illendő, mert mi vagyunk a gyengébbik nem? Nesze neked, emancipáció! Hát, ha engem kérdeznek, ebből a fajta egyenjogúságból nem kérek!

„Felálljak?”

Később egy nyolcadik hónapban lévő barátnőm hűtött le: akkor sem adják át a helyet, ha már akkora az ember, mint egy lufi. Mert ugye, én még lehetek enyhe súlyfelesleggel küzdő egyén, de ő, kétségtelenül várandós. A szó pozitív és negatív értelmében. Hasa, pofija majd’ kicsattan, ráadásul a kabátját sem nagyon tudja már begombolni, s a járása is nehézkesebbé vált. Ennek ellenére volt, hogy az egész villamoskocsiban csak ő állt, senki nem adta át a helyet. Olyan is előfordult, hogy a metrón, több megállónyi zötykölődés után az előtte üldögélő, telefonjába merítkezett kamaszfiú észrevette állapotát és unottan, kelletlenül megkérdezte: “Felálljak?” Kinek lenne kedve visszautasítani egy ilyen kedves felajánlást? Nos, a barátnőmnek volt…

Meg kell küzdeni a kiváltságokért

Aztán jött a következő, filmbe illő képkocka: 4-6-os villamos, Margit híd, budai hídfő. Hömpölygő tömeg, felszálló kismama, enyhén, de jól láthatóan gömbölyödő pocakkal. Mögötte feltehetően Parkinson-kóros bácsi, alig áll a lábán. A kismamának átadják a helyet, a bácsi azonban közbe lép, hiszen neki is szüksége lenne rá, s vele senki nem volt előzékeny. Ráadásul hátulról nem láthatja az asszony állapotát, így aztán egy villámgyors Szabaaad?!? felkiáltással beelőz a felajánlott helyért. Amikor észreveszi a bakit, már késő… a kismama máshova ül, a bácsi pedig sűrű bocsánatkérések közepette pityeregni kezd, majd az út további részében képtelen abbahagyni. Összeszorult a szívem, pedig nekem is jól esett volna leülni…

Senkinek nem adják át

Amikor az édesapámnak panaszkodom, hogy sem idős embereknek, sem hatalmas pocakú nőknek, továbbá nekem sem adják át a helyet, ő csak legyint: ez régen is így volt, amikor anyuval  engem vártak. Utaztak a villamoson, és senkinek nem jutott eszébe, hogy anyukám a gömbölyödő pocakjával esetleg leülne. Ilyenkor persze a férfiember tehetetlenül forr a dühtől – tudom meg. Néha azért – jegyzem meg zárójelben – az ember lánya is. Például amikor szédül, hányingere van, rosszul érzi magát a mellette álló parfümjétől, és akkor még oldalba is taszítja egy suhanc. Vagy ha végre ülőhelyhez jut és szemrehányással nézi őt a mellette álló idős hölgy…

Azért nem reménytelen a helyzet!

Főként azért, mert az első trimeszteri rosszullétek bizony elillannak, az embernek pedig nagyobb lesz a strapabírása. A 10-11. héten már meg sem kottyan egy kis tömegközlekedés, különösen azért, mert buszozni, villamosozni márpedig kell. Akkor is, ha éppen előtte dobtuk ki a taccsot a fogmosástól. És ha ügyesen helyezkedünk, nem takar a kabátunk és szépen gömbölyödő pocakunkat „megvillantjuk” (ez azért fontos momentum, mert az emberek különben csak maguk elé merednek, észre sem veszik a körülöttük állókat), nos akkor van remény, van aki átadja a helyét. Főként persze idősebb hölgyek, anyukánk korúak, vagy attól felfelé. Ők még tudják, min megyünk keresztül. A fiatal férfiak, lányok a legkevésbé. Bár nem ostorozom őket, hiszen sosem lehet tudni, lehet, hogy ők is babát várnak?

Nem szabad visszautasítani!

Végszó: a múltkor egy ráncos, idős néni kínált hellyel, majd amikor el akartam hárítani, ellentmondást nem tűrő hangon betuszkolt az ülésbe, mondván, nehogy a kanyarban elessek és beüssem a hasam. Mondjuk ilyen ötéves koromban fordult elő velem utoljára, de azért sosem lehet tudni…kicsit megint meghatódtam. Persze lehet, hogy csak a hormonok…