Gonosz kis „dögök” a gyerekek?

Ha nem a saját fülemmel hallom, el sem hiszem, de a kislány tényleg nagyon gonosz volt. Nem őt sajnáltam, hanem az anyukáját.

Budapesten, a belvárosban utazom. Hétvége van, így nincs nagy tömeg, kellemesen üldögélek a villamoson.

Sokan a piacra tartanak, az öregek nagy cekkerekkel felpakolva igyekeznek helyet találni. Az egyik dupla ülésben fiatal anyuka ül a körülbelül 7 éves gyerekével. Jól öltözöttek, a kislány angyali szőke fürtökkel, kis rózsaszín sapkában trécsel, anyja elegánsan, csinosan válaszolgat.

A beszélgetés egészen addig folyik zavartalanul, míg a szó egy karácsonyra meg nem kapott ajándékra terelődik. A kislány először finoman kérlelni kezdi anyját, hogy mégis nem lehetne-e megkapnia azt a bizonyos telefont, mert ő tényleg azt hitte, hogy megkapja, a levélben is ezt kérte a Jézuskától. Anyja nyugodtan, értelmesen érvelget, de a gyerek hajthatatlan: egyre követelődzőbb mondataival magukra vonja a figyelmünket.

A diskura szép csendben hisztivé terebélyesedik. Az anya ekkor vált kissé keményebb hangnemre. A gyerek arca viszont rezzenéstelen marad, csak hajtogatja a magáét. Cserébe büntetéssel való „fenyegetést” kap, mire a hiszti elcsöndesedik. Kisvártatva azonban a kislány anyja ölébe hajtja a fejét és fájdalmas arccal, fennhangon azt mondja: – Jó anyu, csak könyörgöm, ne verj meg újra, a múltkor is annyira fájt!

Nemcsak az enyémen, de a közel ülők arcán is megfagy a mosoly, a tekintetek az anyára szegeződnek. – Miért beszélsz ilyeneket kicsim? Tudod, hogy soha nem bántanálak, miért mondasz ilyen butaságot? – kérdezi, miközben megsimogatja a még mindig ölében pihenő kis fejet. A „kis fej” azonban továbbmegy: – Ne hazudj!

Az anya blokkol, nem tud mit mondani, mi utazók pedig megdöbbenve látjuk azt a mindent megmagyarázó gonosz mosolyt, melyet leszálláskor az anyja háta mögött „dob felénk” ez a minden bizonnyal jól elkényeztetett bestia.