Így hagyd el a babakocsidat

Vasárnap reggel keresem a babakocsit a csomagtartóban. Nincs. A lépcsőházban? Ott sincs… Ellopták???!! (Eeezt??) És akkor halvány ködön keresztül feldereng a péntek, és az a bokor, valahol az autó első és hátsó ajtaja közé növesztve szépen a járda szegélyén, amit kapkodva kerülgettem, kezemben bugyigumival, gyerekkel – és aminek a tövében végül ott maradt a babakocsink.

A cikk több mint 3 éves. Tartalma elavult információt tartalmazhat.
2011. november 18. Paulik András

Történt nemrég, hogy elhagytam a babakocsinkat… Nem, nem, jól értettétek: nem ellopták, nem elvitték – én hagytam el. Egyszerűen otthagytam egy járdaszélen.


Mentünk, a kicsi meg én, előbb autóval egy alkalmas parkolóhelyig, onnan körtúra-szerűen a kitűzött célpontokhoz. A kicsi a babakocsiból asszisztált, a tolókaron gyűltek a csüngő szuvenyírek (itt egy megjavított cipő, ott egy kikölcsönzött könyv, kilóalma, tollbetét, pizsamába való gumibugyi: öt méter). A kicsi már hüppög, sürgős hazaindulás indokolt. Hát bevágom egymás hegyén-hátán a cipőt-kilóalmát-tollbetétet az első ülésre, a gyereket a hátsóra, és még épp két ütemmel a bömbölés kezdete előtt sikerül indítózni.

Vasárnap reggel keresem a babakocsit a csomagtartóban. Nincs. A lépcsőházban? Ott sincs… Ellopták???!! (Eeezt??) És akkor halvány ködön keresztül feldereng a péntek, és az a bokor, valahol az autó első és hátsó ajtaja közé növesztve szépen a járda szegélyén, amit kapkodva kerülgettem, kezemben bugyigumival, gyerekkel – és aminek a tövében végül ott maradt a babakocsink.

Vasárnap késő délelőtt levegőző kismamát mímelve lézengem végig a kérdéses útszakaszt (kínos), lopva kutatva a szóba jövő bokrokat – persze hiába. Babakocsi sehol.

Ennél már csak az kínosabb, mikor hétfőn reggel azokat a cetliket plakátolom. Hogy tudniillik szegény elkeseredett kismama és 8 hónapos csemetéje epedve várja a hős megtalálót, aki visszaszolgáltatná neki agyonhasznált, de mégis felbecsülhetetlenül értékes – tudniillik nélkülözhetetlen – babakocsiját. Melyet elhagyott. (Mert kérem, ez az igazság. De azért tényleg kínos. Hogy tessék, íme, én vagyok az a hülye…)

És akkor telefon. Egy hölgy, babakocsi-ügyben. A gyomrom rezeg. De sajnos nem, nem találta meg. Viszont odaadná az övét! Nem használják úgysem, az unokáké volt, nagyon örülne… Meg vagyok döbbenve. Ilyen létezik? Állok egyik lábamról a másikra, a férjem integet, hogy fizessem ki, vegyem meg, fel is ajánlom, de persze eredménytelenül: a megmentő babakocsi ajándék. A pótkerekeket is megkapjuk hozzá, és a kedves hölgy egy doboz süteményt is süt nekünk, garantáltan adalékok nélkül, még meleg.

Alig ocsúdok a találkozó után, mikor újra telefonálnak. Valaki más, hogy ő ugyan a miénket nem, de nagyon sajnálja, és igazán szívesen… egy majdnem ugyanolyat…

És egy harmadik, hogy örökbe most épp még nem megy, de szuper járgány, és hosszú távra, kölcsön…

A végén – ha mindet elfogadom – négy babakocsink lett volna. Ingyen, kedvességből, csak úgy.

Aztán eltelt két hét, és jött még egy telefon. Egy fiatalembertől, hogy előző este a késő esti műszakból hazatérve oda volt támasztva a cetlim alá a kocsi. Ha sietek, megvár munka előtt, ők is hagytak el egyet annak idején, tudja milyen… Siettem.

Most megint hétfő. Megint mehetek plakátolni. Most nem olyan kínos.

„Keressük azt a kedves hölgyet, aki szorult helyzetünkben készségesen nekünk ajándékozta a babakocsiját, s hozzá pár kedves szavát és egy tálca süteményét. Előbbit visszaadnánk – meglett az eredeti. A többit rászorulónak továbbadnánk!”