Káromkodó apróságok – apró káromkodások

A cikk több mint 3 éves. Tartalma elavult információt tartalmazhat.
2011. június 03. czefernek.lena

A Millenáris Fogadójának tövében áll egy aprócska játszótér. A sziaMArci – a nagyobbik -kistestvére. Ide főleg pirinyóbb gyerekekkel érkeznek a szülők, nekik szóló játékok vannak a hátsó traktusba rejtve a szépen beültetett árnyas fák, szőlőtőkék és márványtömbökből kialakított padok mögött. Az ember szívesen pihen meg itt, nézi a totyogókat, amint saját babakocsijukat tolva igyekeznek a játékokhoz. Közben a hátsó bokrok mögött, a fűben szerelmes kamaszok heverésznek, a nagyobb fiúcskák pedig a park lankáin szaladgálnak, sőt, még néhány nyugdíjas is kiül napozni a nyári délután finom zsongásában.

– B***d meg! -az egyszerű mondat szinte éles késként hasít a levegőbe, majd rögtön másik kettő hasonló követi gyors egymásutánban. A közeli fán iskolás kisfiúk próbálgatják karmaikat. Fára másznának, ha tudnának, de vagy a fa nem alkalmas rá, vagy ők ügyetlenek. Talán egy nagypapa vagy egy gyakorlott fára mászó apuka megmutathatná nekik, mit rontanak el, de sehol egy szülő a közelban. Így csak találgatni lehet, valójában mi okozhatja a gondot, s szakít fel ekkora indulatot a kisfiú szívéből.

– B***d meg – nyögi újra és újra, mintha attól könnyebb lenne, mintha ha e két mágikus szótól egyszercsak felszökkenhetne egészen az égig. Talán ezt hallotta aputól, mikor nem sikerült szerelő nélkül összerakni a biciklit? Vagy amikor este a tévében annak a fiúnak azzal a lánnyal nem jött össze? Arra ért haza iskola után, hogy anyu ezt kiabálja a telefonba, miközben valamiért nagyon sírt? Esetleg a padtársa vetette oda neki, mert nem másolhatta le a házi feladatát?

Otthonosan használja a szót. Mintha azt mondaná, enyje, no, a macska rúgja meg, de magas ez a fa, de kicsire nőttem, milyen kár, hogy én még ilyen ügyetlenke vagyok. Pedig itt figyel ez a srác, nem kéne szégyenben maradnom. Végül feladja a hadműveletet. Valamit magyaráz a másiknak, nincs fára mászás. Elindulnak a kicsik, a játszótér irányába.

– Te hány éves vagy? – kérdezi a társa.

– Nyolc – mondja emez, miközben kisétálnak látómezőmből.

Később valahol felháborodottan elpanaszolom, hová lett a világ, mennyire látszik, hogy a mai társadalomban a szülők idegesek, feszültek, ez átragad a gyerekre, akit amúgy is már csak a televízió nevel, a pedagógusoknak egyébként sincs már respektjük és hát hova leszünk, ha a kicsik már az óvodában kötőszóként használják a csúnya szavakat? Beszélgetőpartnerem figyelmesen hallgat, majd nem is annyira a megnyugtatás, inkább a mihez tartás végett elmesél egy réges-régi történetet, ami még a hatvanas évek elején esett meg egy kicsiny budai társasház kertjében.

„Poiznszky bácsi, nyugdíjas fogtechnikus arra lett figyelmes, hogy az utcán sétáló anyuka mellett bandukoló megátalkodott kisgyerek minduntalan kellemetlen helyzetbe hozza szülőanyját: nyafog, semmi nem tetszik neki, egyszóval hisztizik, mint ahogyan azt minden rendes, három-négy év körüli gyermek szokta tenni. Ám nagypapakorú hősünk szeretett volna segítségére sietni a csomagokkal küszködő anyukának, ezért erkélye magasságából finoman lekiáltva elmondta a kisfiúnak, hogy lám, ne gyötörje szegény anyukáját, s viselkedjen szépen, rendesen, mint ahogyan az jó gyerekhez illik. Az anyád pi***ját, bácsi! – jött a kurta, ám annál velősebb válasz, s a kis család szépen vonult tovább…”