Kilencen a gyermekorvosi vizsgálóban – mihez kell a motiváció?

Senkinek nem kívánom, hogy kórházba, főleg gyerekkórházba kelljen mennie gyermekével. A lényeg, hogy velünk ez történt. Nem vészes eset volt, de mindenesetre egy doki korábban azt mondta, menjünk vissza egy hónap múlva, hogy ránézzen a „problémára”, s megtegye azt a problémás területtel, amit akkor még nem lehetett.

Reggel a rendelési idő előtt nem sokkal érkezünk a fővárosi gyermekkórház megfelelő ajtaja elé néhány hónapos gyerekünkkel, ahol már jó néhányan várnak a dokira. Kinek a keze van felkötve, van, aki biceg – sok nyavalya gyűlik össze a kis folyosóra… A bejelentkezés után megkapjuk a sorszámunkat és vadul nézzük a kijelzőt. Azt suttogják, hogy AZ az orvos még nem ért be, de egy másik már aktívan hívogatja be rendelésre várakozókat. Minket nyilván azért nem, mert a becsekkoláskor kérdezték, ki látta el múltkor a kicsit, ahhoz irányítanak a kontroll miatt is. A szűk folyosó egyre nyomasztóbb. Egyre többen érkeznek és egyre többen várják a bebocsátást.

Az ajtón nagy betűkkel ki van írva, hogy vizsgálat előtt ne adjon senki enni-inni a gyerekének, mert az a későbbi vizsgálatokat nehezítheti. Oké, értem én, de amikor már több mint 1 órája nettóban ott várunk és előtte még utaztunk + családunk csecsemője csak 2-3 órára kalibrált éhezésileg, nincs mit tenni, utánajárunk: van-e szoptatós helyiség. (Bár a mindenhová kiírt „szemlélet” szerint nem érkezési sorrendben van a behívás, hanem szigorú szakmai feltételek szerint + a csecsemőket soron kívül behívják, 4 hónapos porontyunk nyilván ügyesen tetette magát tinédzsernek, hogy ezt az elvet nem sikerült eddig egyszer sem alkalmazni.) És lám csoda: van. Mire beevickélnénk, kiírják a kijelzőre a sorszámunkat. Kiskabát, nagykabát, gyerekülés felkap és mire odahömpölygünk, egy leleményes és egyben suttyó anyuka már be is surran, becsapva előttünk az ajtót. Ott tipródunk az ajtó előtt, miközen a korábban szociálisan nyilván hátrányos helyzetű család csemetéje által a földre bukott tejtócsákat próbáljuk kikerülni – kezünkben az egyre éhesebb és feszengő babánkkal. Kopogok – nyilván kicsit szorongva, mert hát ugye megtanultuk, hogy „a rendelést kopogással nem szabad zavarni”. Kisvártatva résnyire kinyílik az ajtó és egy unott fejű nővér néz ki kérdőn. Mondom neki, hogy a mi sorszámunkat írták ki, csak nem tudunk bemenni, mert kívülről nem nyitható az ajtó. Erre annyit próbál kommunikálni, hogy még vannak bent… – de az ajtó még mielőtt befejezhetné a mondatot, ismét becsapódik előttünk. Bocs, hogy élek…

Kisvártatva kijön a pofátlan anyuka-szerűség de mielőtt megskalpolhatnám már visz is tovább minket a rendszer, de a vizsgálóba. Itt legnagyobb megrökönyödésemre kilenc (9!) ember áll és ül. Szemmel láthatólag ebből maximum 2 az orvos, de a többi is fehér ruhát-, köpenyt visel, így látható, hogy ők is a rendszerbe tartoznak. Bemegyünk, köszönünk – senki nem válaszol: csacsognak. Kezemben a kisfiammal kérdezem, hogy „ide tegyem le?” – valaki igenlően válaszol a tömegből. A legtöbben ránk se néznek. Ez nehéz menet lesz – gondolom magamban, ha minden további lépés barkóbáznom kell az eü-sekkel…

Szerencsére a doki véletlenül odalép a vizsgáló asztalhoz és hirtelen meglepően kedves, aranyos, megértő hangszínt vesz fel. Kérdez – mi válaszolunk a feleségemmel. Megsimogatja a picit, aki már majdnem bömböl, mert félmeztelenül fekszik éhesen egy nagy helyiségben. Néhány szakavatott mozdulat és már meg is történt, amiért érkeztünk. Még 3-4 tényleg kedves és emberi mondat az orvostól, majd elfordul, és újra bekapcsolódik beszélgetésbe. Kifelé menet még az asszisztensnő hozza oda a szükséges papírokat és kedvesen elköszön. Mi is HANGOSAN köszönünk, de más nem válaszol… – kimegyünk, s nem értjük, mi tarthat másoknál nagyjából 15 percig, ha minket ilyen koncentrációval is kb. 5 perc alatt, le-, felöltözéssel együtt elláttak?

És megértjük a magyar egészségügy helyzetét, meg a kevés pénzt, de kérdem én: mit keresett ott 9 ember a szobában? Nem rezidensek voltak, akik tanulni jöttek, mert egy sem állt az asztal mellé, hogy ellessen valamilyen műfogást.

Ez a 9 ember (mínusz 2, aki tett is valamit értünk) talán enyhíthetett volna ezen idő alatt más egészségügyi területek gondjain, ahol kevés a dolgos kéz. De tényleg értem én, hogy csak az elhivatottság az egyedüli motiváció manapság a magyar eü-rendszerben, de ez akkor most mégis mi volt? A köszönéshez motiváció kell? Az odafigyeléshez magasabb fizetések kellenek? Azon elv betartásához, hogy a csecsemőket soron kívül behívják valamilyen extra figyelemfelhívás kell?

Manapság tényleg csak beteg ne legyen az ember…