Leckék kezdő feleségeknek

Nem tudom, honnan számítok majd rutinos feleségnek, de azt büszkén mondhatom, hogy házastársi státuszban immár a második karácsonyunkat töltjük együtt. A tavalyit dobozok közt ünnepeltük, egynek a tetejére felállítottunk egy fenyőfát, egy másikra pedig az általam sütött mézeskalácsok kerültek. Tésztából a fenyőfa, csillag és harangformák mellett egy kreatív pillanatunkban egymást is megmintáztuk. Bár az ő műve nem aratott osztatlan sikert részemről, szerinte annak lett a legszebb formája mind közül.

A cikk több mint 3 éves. Tartalma elavult információt tartalmazhat.
2012. december 15. Paulik András

Nem tudom, honnan számítok majd rutinos feleségnek, de azt büszkén mondhatom, hogy házastársi státuszban immár a második karácsonyunkat töltjük együtt. A tavalyit dobozok közt ünnepeltük, egynek a tetejére felállítottunk egy fenyőfát, egy másikra pedig az általam sütött mézeskalácsok kerültek. Tésztából a fenyőfa, csillag és harangformák mellett egy kreatív pillanatunkban egymást is megmintáztuk. Bár az ő műve nem aratott osztatlan sikert részemről, szerinte annak lett a legszebb formája mind közül.


Idén már szépen berendezett, közös lakásban ünnepelhetünk (leszámítva egy-két hiányzó ajtókilincset, lámpaburát, és egy a fürdőszobafalon éktelenkedő foltot, amik miatt rendületlenül rágom a fülét). én rendszerint nosztalgikus hangulatba kerülök ilyenkor, és visszagondolok az elmúlt évek karácsonyaira. Anyámékkal kezdtük még a hagyományt, hogy a vacsoraasztal fölött mindenki elmondta, mi volt számára az eltelt év legnagyobb ajándéka. Miután degeszre tömtük és szentimentálisra emlékeztük magunkat, elheveredtünk a nappaliban, karácsonyi filmekre vadásztunk, és alkudoztunk, mi lenne, ha idén kihagynánk az éjféli misét. Persze sohasem tettük, ami azért is jó, mert így éveken át minden karácsony szenteste ott volt az a jóképű, ám hallgatag hittanos fiú, akiért, pechjére, anyám úgy odavolt, és bármit megtett volna, hogy összeboronáljon minket. Érthető, hogy így már tizennyolc évesen leszögeztem anyámnak, ne is álmodjon róla, hogy valaha a Póta fiú felesége leszek. A Póta fiú azonban, bár nem a nagy szavak és látványos tettek embere, az a szívós fajta, aki előbb-utóbb eléri a célját. Viszonylag frissen kötött házasságunkat tehát hosszú évek lassú, de módszeres munkája előzi meg. Ennek első felében ő ostromolta az én szívemet, a másodikban pedig, mint ahogy az már ilyenkor lenni szokott, én igyekeztem őt kifinomult női eszköztárammal ráhangolni a házasodásra. És ha most, évek után, elgondolom, mi volt az eltelt időszak legszebb ajándéka, még mindig csak rá tudok voksolni. De inkább letörlöm kibuggyanni készülő könnyeimet, mert az érzelmi kitörések még karácsonykor sem tartoznak az én uram kedvelt műfajai közé. Mint ahogy az ajándékokért tömegeken keresztül való vergődés, a véget nem érő vásárlás, a karácsonyi díszekből kreált vizuális orgiák, a karácsonyi dalokkal, édes süteményekkel, szeg-fűillattal, és ide-oda rohangászó vendégeskedésekkel túlzsúfolt ünneplés sem. Így megpróbálom az ő ízlése szerint is szervezni a karácsonyt: intézem az ajándékvásárlást, cserébe elég, ha gondoskodik a fáról és egy jó borról a menühöz.

Igyekszem leszervezni, hogy a fél ország átutazása helyett valahogy összevonjuk egy helyre imádott családjainkkal az ünneplést, és persze kezeskedem róla, hogy a szenteste csakis kettőnké legyen. Könnyhullató vallomások helyett pedig boldog leszek, ha – ahogy eddig – az idegösszeomlás előtt kiszedi a fakanalat az egyik, a mobilt pedig a másik kezemből, diszkréten kibányássza a tésztamaradékot a hajamból, az ölébe ültet, rám veti azokat a mindig hálás fekete szemeit, és megnyugtat, hogy a lakás nagyon tiszta, a vacsi nagyon finom, a család nagyon örül, és én is nagyon szép vagyok. Akkor egye fene, újraformázhat majd só-liszt gyurmából, a tavalyról elmentett mézeskalács-alkotásokat ugyanis időközben megrágcsálta egy kukac.

A cikk a Képmás decemberi számában jelent meg!