Mert óvodásnak lenni nem állapot, hanem feladat

Írásunk célja nem a végkövetkeztetés levonása vagy összegző értékelés kinyilatkoztatása. Csupán gondolatok a fölött, hogy ami lehet, az nem feltétlenül szükséges, ami nem volt, nem feltétlenül felesleges, ami aktív, nem feltétlenül káros. 

A cikk több mint 3 éves. Tartalma elavult információt tartalmazhat.
2012. február 02. Paulik András

Az emlékezet különös dolgokra képes: rostál, retusál, ám azért el is tárol ezt-azt. Az óvodás évek például erősen meghúzott időszaknak számítanak egy átlagos felnőtt gyerekkori emlékein belül, ez alól magam sem vagyok kivétel. De vannak benne hitelesíthető támpontok – anyukákat, apukákat ki lehet kérdezni –, amelyek nagyjából kirajzolják, hogyan volt szokás cseperedni régebben.


Egy valami biztos: nem így, ahogyan most.

Nem tisztem a retrózás, bármiről el lehet merengeni, mérgelődni etc., ha összevetjük aktuális tapasztalatainkat a múltbeliekkel.

Tegyük ezt meg most értékítélet nélkül, a kisgyerekek szemszögéből, csak úgy, fotelben üldögélve, nem igazságot osztva, hiszen olyan sokfélék vagyunk. Hát még az ovisok.

A „csak” gyerekből van kevesebb

Óvodásként én konkrétan egy valamit csináltam.
Óvodába jártam. Ma azonban ez csak a kezdet. Arra jön rá minden egyéb más. Lássuk, mik is ezek.

Mint annyi más szülő, én is azon vagyok, hogy gyerekeimből egészséges, magabiztos, készségeit, adottságait időben felismerő, és azokat a maga örömeire, sikereire, idejekorán kamatoztató honpolgárokat neveljek. Az óvodás, mint afféle kicsi, dolgos ember, nagyjából nyolctól négyig élvezi egy kisdedóvó intézmény vendégszeretetét.  (Nekem csak a napokban esett le, hogy honnan is szivároghatott szótárunkba a dedó kifejezés.) Hogy hogyan töltse ki maradék kevéske (!) szabad idejét az esti alvásig, arra bőséges kínálatból szemezgethetünk.

Sportolhat – szinte bármit –, táncolhat, nyelvet tanulhat, kreázhat – szinte bármit –, zenélhet, énekelhet, jógázhat és még sorolhatnánk. A legdöbbenetesebb opció pedig maga a fejlesztés, amelyhez nem is jár semmiféle sport vagy művészeti jellegű körítés – egyszerűen csak a tréningezésről szól. Segíti a kicsiket a szükséges kompetenciák elsajátításában és minél hatékonyabb kiaknázásában.  Ha foglalkoztatni akarjuk gyermekeinket, nem is kell utánajárnunk olyan nagyon, gyakorlatilag nincs olyan közösségi, és/vagy kultúrintézmény, amely ne kínálna széles spektrumú programcsokrokat, lényegében 0 éves kortól. A legkényelmesebb szülőnek sincs más dolga, mint felpillantani az óvoda falán a tace paora. Az a tapasztalat, hogy már rég a hegy megy Mohamedhez, menni sem kell, beiratkozni sem kell, csak helyben feliratkozni.

Gyermekeink zömével kapcsolatban pedig élünk is e lehetőségek gyakran nem is csak egyik-másik választott formájával. Elmondom a mi heti rendünket:
 

hétfő és péntek: úszás

szerda: néptánc

csütörtök: jóga
 

1,2,3,4, te kis ovis hová mégy?

Persze, mindezen aktivitások csak fokozatosan épültek be mindennapjainkba, és mostanra jött el az a pillanat, amikor feltettem magamnak a kérdést:

Nem sok heti négy elfoglaltság egy négy és fél éves kislánynak?

Hamarosan kiderül, ha igen, egyelőre azonban csak az előnyeit érezzük, és ennek elsősorban az az oka, hogy minden gyermek csodálatosan működő, elképesztően alkalmazkodó személyiséggel bíró ember. Végtelen nyitottsággal, játékos kedvvel tud hozzáállni mindenhez, ami nekünk „csak” programnak, plusz erőfeszítésnek, újabb ellátandó feladatnak tűnhet. Mert legyünk őszinték, hihetetlenül fárasztó nekünk a különórákat megszervezni, befizetéseket, bérleteket fejben tartani – kikalkulálni! –, odajutni, az ott tartózkodás ideje alatt folyosókon, előterekben, aulákban várakozni, esetleg egy tébláboló kistesóval súlyosbítva az egész történetet.

De nekik lubickolás az alapvetően komoly úszó óra, csúszkálás a sí, labdázás a foci, hancúrozás a dzsúdó, s még az sem rontja el a kedvüket, hogy utána az öltözőkben bizony jön a tusolás, hajmosás, amit jaj, de nagyon lehet utálni születéstől kezdve. Nekik móka-kacagás a tánc, színes szivacsokon való hempergés a jóga, a torna.

Játék a mozgás, természetes, sőt, a legtermészetesebb játék.

Ahogyan maga a nyelv is. Milyen jókat kacagnak, mikor rácsodálkoznak egy-egy dolog megnevezésére. Az anyanyelvük nekik ugyanolyan, tisztán csak gyönyörködtető, ám tanulandó csodavilág, mint a nyelvek bármelyike. Nyűgölődött valaha valaki, hogy beszélni nehéz? Ugyan. Miért volna ez másképp a második vagy a harmadik nyelvvel akár?

Vicces halandzsa az idegen szó, s minthogy mindennapjaink szerves része az angol, emlékszem, nálunk egy időben ugyanolyan magától értetődően jöttek a kérdések, hogy hogyan mondják a hidat, fát, madarat angolul, mint ahogy annak idején jöttek a húsos kis ujjakkal rámutatások, kérdő kerek szemek a képeskönyveket nézegetve.

És ugye mondanom sem kell, hogy négy és fél éves lányom tökéletes kiejtéssel ismétli a Londonból kapott kiskönyv szavait?

Mérték: az ember

Túlzás volna a Gekko, a Helen Doron hullám, a Ringató, a Csiri-biri, s jut még eszembe számtalan szebbnél szebb…?

Nem lenne helyes az ítéletalkotás ebben a formában. Írásunk célja nem is a végkövetkeztetés levonása vagy összegző értékelés kinyilatkoztatása. Csupán gondolatok a fölött, hogy ami lehet, az nem feltétlenül szükséges, ami nem volt, nem feltétlenül felesleges, ami aktív, nem feltétlenül káros. Elnézve a vidámságtól és körtánctól kipirult kis sisere hadat, vagy a vízben hétről hétre otthonosabban mozgó cápasapkás vakarcsokat, néha – bevallom – savanyú a szőlő. Attól finom mégis, hogy gyermekeink élvezik az édességét. Csak otthon, mese után, amikor rásimítom a macis takarót a fáradtságtól alélt kislányomra, akkor bizonytalanodom el néha: az elcsigázott kis testének vagy a még álmában is látszó mosolyának higgyek-e inkább.

Aztán végig gondolom, másnap délutánra milyen holmit is kell majd összekészítenem neki. És megyek, nekilátok, mielőtt még elfelejteném.