Munkahelyünk lehet száz is, de családból csak Ők vannak

Az utóbbi néhány hónap családunkban igen nagy megpróbáltatás volt, amit két gyermekemmel és az én gyönyörű, támogató feleségemmel éltünk meg.

A cikk több mint 3 éves. Tartalma elavult információt tartalmazhat.
2011. november 15. Paulik András

Az utóbbi néhány hónap családunkban igen nagy megpróbáltatás volt, amit két gyermekemmel és az én gyönyörű, támogató feleségemmel éltünk meg.


Történetesen 2011 júliusában elvesztettem addig jól jövedelmező és igen érdekes, számomra nagy kihívást jelentő állásomat. Projektmenedzserként dolgoztam egy civil szervezetnél, ahol nemzetközi segítségnyújtásban és fejlesztési projektek létrehozásában, illetve megvalósításában vállaltam feladatokat. Sokat ingáztam a budapesti központi iroda és a helyszínen felállított bázis között, ami egy háborús ország eldugott kisvárosát jelentette. Általában 2-3 hétre, de volt, hogy több, mint 1 hónapra kellett elválnunk a családommal. Ezekben az időkben vártuk második kisbabánkat, s mivel fiúnk már volt, kislányunk született. 

A baba érkezés körüli sürgés-forgás közepette derült ki, hogy a munkám megszűnik a már jól ismert recessziós folyamatok eredményeként. Így arra kényszerültem, hogy a nyár közepén, a szabadságolások idején keressek munkát. Mondanom sem kell, milyen teherként jelentkezett a dolog, ismerve az itt leírt új, áldásos körülményeket is.

Érdemes tudni, hogy a sok utazás után a kisfiam és a feleségem is örömmel élték meg, hogy apa legalább többet van otthon, de egy idő után, s látva az eredménytelen álláskeresést, ez egyre inkább kezdett teher lenni, az anyagi vetületről nem is beszélve.

Kisfiam egy idő után megtanulta, hogy ezt vagy azt a játékot majd akkor fogja megkapni, ha apa kap munkát, és tud járni dolgozni. Akárhányszor látott valami izgalmasat a televízióban, vagy éppen egy új mesefilm bemutatóját reklámozták, el kellett ezt magyarázni neki, s hogy a moziba is majd csak akkor tudunk elmenni. Látszott rajta, hogy megérti az ő szintjén, mert bólintott és nem rángatta az ingemet folyton.

Aztán 4, azaz négy hónap álláskeresés, kilátástalan anyagi helyzet és lelki megviseltség után munkát ajánlottak, amit örömmel fogadtam el, s már meg is hánytam-vetettem, hogy az idő közben felgyülemlett tartozásokat és kényszerültségből befizetetlen számlákat milyen ütemben tudom rendezni. Ekkor elérkezett az első munkanap reggele. Korán el kellett induljak, a gyerekek még aludtak. 
 

Délelőtt az ismert közösségi oldalon feleségem bejegyzését olvastam:

Barnabás (3 éves) ma reggel:

– Hol van apa?

Feleségem:

– Elment dolgozni, mert képzeld: Kapott munkát!

Barnabás:

– Igen?! Dejó! Elvisz engem moziba? … Hoz dínós játékot? …
 

Elsorolta az összes, legalább 5-féle áhított tárgyat, játékot, kívánságot, amit 4 hónap alatt megőrzött a kis emlékezetében.

Megértette, hogy várnia kell, és bízott az apjában, ami nekem óriási erőt adott!

Akkor, amikor hónapokon keresztül bizonyítja, bizonygatja az ember a tudását, rátermettségét. Akkor, amikor a csüggedés helyett újra és újra fel kell venni az öltönyt és magabiztosan mosolyogni, tudatni, hogy mi vagyunk a megfelelőek egy-egy állásra.

Akkor, amikor egy diplomás, több nyelven beszélő, tapasztalt szellemi és fizikai munkát egyaránt vállaló, talpraesett kétgyermekes apa és férj eljut odáig, hogy ő semmirekellő,…

akkor rá kell hogy jöjjünk, hogy a gyermekeinknek Mi vagyunk az az ember, akiben hisznek és bíznak! Akire számítanak!

Rá kell jönnünk férfiak, apák, férjek, hogy a családjainknak mindig is mi leszünk a támaszai! Ezekben a nehéz időkben is, meg kell becsülnünk Őket!

Munkahelyünk lehet száz is, válthatunk, léphetünk, ugorhatunk,… de családból csak Ők vannak! A mi Egyetleneink!