Sétálni vittem a gyereket…

Kellemes itt a játszótéren. A pad a fa alatt áll, így nem süt ránk a nap. Jó is, mert rengeteg csomagunk van. Pelenkák, takarók, cumisüvegek, sőt valakinél még ott a kutya is. Nem könnyű egy kisbabával elindulni, sétálni. Még szerencse, hogy nem kellett sokat gyalogolni, így, mire felkapcsolják a lámpákat, otthon is leszünk, csak meg kell kérni anyát, hogy hozza fel a babakocsit.

Múltidéző rovatunkat, azoknak a lányoknak ajánlom figyelmébe, akiknek a szülei még levitették az emeletről a nagy, piros vagy sárga babakocsijukat és utána az utcán igazi anyukákká váltak.

Az én anyukám minden alkalommal, minden társaságban elmeséli, hogy milyen helyes voltam, amikor felpakoltam a babakocsit (mert nem lehet csak úgy elindulni egy gyerekkel), magam után húztam a játékkutyámat és megindultam a barátnőmmel együtt, hogy levigyük sétálni a babáinkat.

Remek volt. Ezer kört róttunk a ház előtt, megálltunk a boltnál, hogy ha összetalálkoztunk más „anyukákkal” és megmutattuk egymásnak, hogy az előző nap óta mennyit nőtt a mi kincsünk. De, ha a szüleink éppen nem akartak cipekedni, akkor azt is megoldottuk. Fogtuk a bevásárló kosarat, beletettünk egy plédet és kineveztük mózeskosárnak. Úgy indultunk útra. Felejthetetlen emlékek.

Ma hol vannak a gyerekek? Itt a nyári szünet és nem látom őket, hogy lent játszanának. Persze, sokan mondják, hogy Pesten nem úgy működnek ezek a dolgok, mint vidéken. De nálunk is voltak szabályok. Bizonyos utcákon, házakon túl nem lehetett menni, villanyoltásra szigorúan haza kellett érnünk. Betartottuk és nem esett bajunk.

Nem tudok annál jobb emlékeket felidézni, mint amikor órákon keresztül együtt játszottunk a barátnőimmel. Ha nem volt jó idő, akkor átsétáltunk egymáshoz, és közösen akár a 40 négyzetméteres panelben is eltologattuk a babakocsit, ami amúgy a gyerekszoba felét elvitte.

Fiatal, pályakezdő tanítóként dolgozom. Tanítványaimon látom, hogy mennyire kimarad az életükből a közösen eltöltött idő. Délután, a tanulás végén annyira belemerülnek abba a kis világba, amelyet megalkotnak maguknak, hogy a szülők csak várakoznak és várakoznak, vagy elmennek bevásárolni és addig hagyják (ha van idejük), hogy a gyerekek befejezzék a játékot.

Ezért a bizonyítványosztásnál csak egyre hívtam fel a tanítványaim figyelmét. A közös programokra. Mert, ha úgy is egy utcában laknak, akkor nem lehet veszni hagyni azt a lehetőséget, hogy együtt játszanak.

És ezt javaslom a szülőknek is. Tudom, hogy néha a munka után nem arra vágynak, hogy a saját gyerekükön túl, még egy-két „idegen” lurkó is ott zsizsegjen körülöttük, de olyan jó gyerekként is barátokat fogadni és anya málnaszörpjétől felfrissülni, hogy utána újra lehessen folytatni az autózást vagy a babaruhák válogatását.