Mártonffy Zsuzsa : „Nem szabad skatulyákban gondolkodni”

Tőled hangzott el ez drámai mondat: „Az örökbefogadásnak túl jó a PR-ja”. Mire utaltál?

Van egy visszatérő nézet a társadalomban, ami az örökbefogadásra készülők hozzáállásában is felbukkan néha, miszerint az a legjobb dolog, ami egy hátrányos helyzetű gyerekkel történhet, ha örökbe fogadja egy „rendes” család. Ez a megoldás viszonylag ismert. Az kevésbé van szem előtt, hogy ezek a nehéz sorsú gyerekek is jönnek valahonnan, van egy vér szerinti anyjuk, apjuk, sőt tágabb családjuk. És bizony a gyerek elvesztése megviseli őket, de a gyereket is. Sokkal nehezebb dolog az egész családot támogatni úgy, hogy ne kényszerüljenek a gyerek elhagyására. Magyarországon igen gyakori, hogy anyagi okból kerül sor az örökbeadásra, ennek nem lenne szabad megtörténnie. Nem véletlen, hogy a fejlett országokban alig van örökbefogadás. De például nálunk az örökbe fogadható gyerekekért sorállás van, miközben a nevelőszülőket folyamatosan toborozzák.

Hasonlóra jutottatok a beszélgetésen is: a legtöbben azért fogadnak örökbe, mert nem lehet vér szerinti gyermekük; a leggyakrabban pedig azért adják örökbe gyermeküket, mert a baba erőszakos körülmények között fogant vagy olyan nyomorban és kilátástalanságban élnek a szülők, hogy nem tudják felnevelni. Ez tehát a magyar valóság?

Az örökbefogadók részéről igen: Magyarországon a családok nagy része valamilyen meddőségi probléma miatt jut el a gyermekvállalás eme módjához. Ezt persze tágan kell nézni. Van, ahol nem született vér szerinti gyerek, más családokban kevesebb, mint szerették volna, és az is lehet, hogy valaki társat sem talált, ezért nem is tudott eljutni a gyerekvállalás hagyományos útjáig.

Az örökbeadást viszont finomítanám. A legtöbben nem „adják örökbe” a gyereküket. Az örökbeadott gyerekek egy kisebb részéről lemond a vér szerinti szülő, általában csak az anya, rögtön a szülés után. Ennél nagyobb azon örökbefogadott gyerekek száma, akik valamiért kikerültek a családjukból, egy ideig a gyermekvédelemben éltek és utána kerültek örökbefogadókhoz. Az összes társadalmi probléma megjelenik az okok között: a szegénység, a nyomor, a kilátások hiánya éppúgy, mint a nők hátrányos helyzete, az alkohol, a drog, a hajléktalanság vagy a mentális betegségek. Nagyon széles a paletta. Lehet az örökbeadó anya egy megesett gimnazista lány, aki nem tartja meg a babát, de az is előfordul, hogy egy földbe ásott gödörben él egy emberpár, akiktől a tizedik gyereket veszi el a hatóság, mert oda nem vihetik haza.

Ide kapcsolódik az a könyvbeli interjúban szereplő mondatod: „Szerintem az örökbefogadásnál nem az idegen gének okozhatnak problémát, hanem a trauma.” Kifejtenéd?

Az örökbefogadás kapcsán az egyik gyakori félelem, hogy „ki tudja, mit hoz magával a gyerek, milyen géneket örökölt”. Ebben szerintem túlértékelik az emberek a saját génkészletüket. Ha alaposabban körülnézünk, biztos találunk a családunkban is olyan személyt, hogy nem örülnénk, ha a gyerekük rá hasonlítana. S azt is látom, a jó hátterű családokban, ha egy kevésbé tehetséges gyerek is születik, a szülők annyi támogatást adnak neki, hogy lényegesen jobban boldogul, mint ha ugyanilyen adottságokkal mélyszegénységbe született volna. Minden emberben van valamilyen képesség, érték, erre nyitottnak kell lenni, lehet, hogy egy értelmiségi családba egy nagyon sportos gyerek érkezik, akkor belőle nem tudóst kell faragni mindenáron. De ezek a helyzetek vér szerinti gyerek születésénél is előfordulhatnak.

Az örökbefogadott gyereknek azonban van egy „puttonya”, rövid életében már egy vagy több traumán átesett, amit cipel magával. Trauma elválni a szülőanyától, még ha ez újszülöttként történik is. De már az anyaméhben érzékeli a magzat, ha nem szívesen várják, ha az anyának megoldhatatlan problémát jelent a terhesség, vagy éppen éhezik közben. Minél idősebb a gyerek, minél több helyen élt, annál több traumát begyűjtött, ha esetleg bántalmazták, elhanyagolták az első éveiben, annak nyomait is őrzi. Persze nagyon változó, melyik gyereket mennyire visel meg mindez, de erre érdemes számítani egy örökbefogadásnál. A trauma okozhat figyelem- és tanulási zavarokat, idegrendszeri éretlenséget, viselkedési problémákat.

Hogyan tudják az örökbefogadó szülők egy sokat megélt, bizalmatlan gyerek számára megteremteni a biztonságérzetet? Nektek is van két örökbefogadott gyermeketek; ti mit tettetek ennek érdekében?

A szakemberek a nagyon stabil, kiszámítható környezet, fix napirend, állandó szabályok megléte hangsúlyozzák, és emellett persze a nagy-nagy szeretetét. Mi egy háromgyerekes családban élünk, egy vér szerinti lánnyal és két örökbefogadott fiúval. Azt látom, hogy a fiaimat jobban megviseli minden elválás, mint ahogy elképzeltem, de még az örömmel várt, jó programok is sokszor. Ezért igyekszünk minél nyugodtabb, stabil hétköznapokat teremteni nekik, már amennyire ez egy nagycsaládban lehetséges. Azt is fontos látni, hogy egy adott helyzetben a gyerek nem „neveletlen” vagy „rosszul viselkedik”, hanem esetleg a traumája miatt reagál szélsőségesen, természetesen ettől még folyamatosan terelgetni kell az elfogadható magatartásformák felé. Azonban hiába „tesz meg mindent” a szülő, a trauma egy részét nem fogja tudni befoltozni. Egy felnőtt örökbefogadott mondta nekem: neki legbelül egy kicsit mindig fáj, hogy elhagyták.

A beszélgetés egyik résztvevője azt mondta: „az örökbefogadott kislányom soha nem fogadott el engem anyjaként”. Mennyire általános ez és mennyire függhet össze azzal, hogy esetleg az örökbefogadó szülő nem fogadja el „igazi” gyermekének az örökbefogadottat?

Nehéz általánosságban nyilatkozni. A szakirodalom szerint a meddőség, a feldolgozatlan veszteség megnehezíti, hogy a szülő teljes értékű szülőként fogadja el magát. Ugyanakkor érkezhet komoly kötődési problémával a gyerek is. De nézzünk csak körül: milyen sokan elégedetlenek a vér szerinti gyerekeikhez való viszonyukkal is!

Mind a beszélgetésen, mind a könyvben szereplő interjúkban előjött az, hogy még mindig vannak, akik eltitkolják a gyermekük és/vagy környezetük elől az örökbefogadás tényét, pedig a szakemberek szerint nagyon fontos lenne beszélgetni erről a tényről a gyermekkel. Miért van ez így?

A titok témájában látok egy elég éles időbeli váltást. Magyarországon másfél évtizede kötelező felkészítő tanfolyamra járni az örökbefogadóknak, és ennek egyik központi témája, hogy a gyereknek tudnia kell az érkezéséről. Ma az a ritkább, hogy nem mondják el a gyereknek – ezt vélelmezem, mert én nem találkoztam még ilyen emberrel; gondolom, ők nem járnak örökbefogadói közösségekbe.

A mai felnőtt örökbefogadottak történeteiben viszont visszatérő elem, hogy későn, kamaszkorban, nem is a szülőtől tudták meg az örökbefogadottságukat. Ez mindenképpen nagy csapás, hisz a fiatal ilyenkor azt éli meg, hogy addig a szülei mindenben hazudtak neki. Nehéz egy őszinte szülő-gyerek viszonyt kialakítani, ha a leglényegesebb kérdésben titkolózik a szülő. Ma erre részletes tanácsokat kapnak a szülők, a legjobb pici kortól folyamatosan ebben a hitben nevelni a gyereket, és ahogy nő, úgy jönnek majd a kérdései, „belenő” a saját történetébe. Minden más megoldás jobban megviselné a gyereket. Legjobb az igazság.

A múlt ismeretének része a nevelőszülőkkel való kapcsolattartás is?

Igen. Ha egy gyerek élt egy-két-három évet egy nevelőcsaládnál, akkor az az életének fontos részét jelenti. Ma már egyre több szó esik arról, hogy ilyen esetben a nevelőszülőket sem szabad „kiradírozni” a gyerek történetéből, legyenek fényképei róluk, látogassanak vissza néha hozzájuk.

Neked van vér szerinti és örökbefogadott gyereked is. Ezt a különbséget hogyan élik meg ők és hogyan ti, szülők?

Mi minden gyerekünket vártuk, akartuk, csak az érkezésük módja volt más. Természetesnek kezeljük a helyzetet, nem teszünk különbséget a gyerekek nevelésében, illetve nem ez alapján, csak amennyiben a koruk, egyéniségük miatt másra van szükségük. A gyerekek mindent tudnak, az örökbefogadás az egész családunk ügye, a lányom is szívesen jön velünk ilyen rendezvényekre, főleg, ha játszóházba lehet menni. Neki teljesen természetes ez a helyzet, emlékszik a fiúk érkezésére. Az, hogy van vér szerinti gyerekünk is, felgyorsította az örökbefogadásról való beszélgetést.

A középső fiamat egy darabig bántotta, hogy őt nem én szültem, ő pici korában úgy élte meg, hogy a nővére megkapott valamit, amit ő nem. Mára megnyugodott, elfogadta a saját történetét, próbálja úgy tálalni, hogy neki milyen jó, mert őt három anya szereti – a vér szerinti anya, a nevelőanya és én.

A harmadik gyerekünk úgy érkezett, hogy volt vér szerinti és örökbefogadott gyerekünk is, benne ez semmilyen megrázkódtatást nem okozott, látta, hogy van erre és arra is példa. Az nagyon vicces, hogy a két fiú élettörténete szinte napra megegyezik: mindketten a kórházból rögtön egy szerető nevelőcsaládba kerültek (nem ugyanabba), ahonnan mi 18 hónapos korukban örökbe fogadtuk őket. Mégis teljesen más egyéniségek. Ez mutatja, hogy nem szabad skatulyákban gondolkodni, ez vagy az nem feltétlenül azért van a gyerek viselkedésében, egyéniségében, mert vér szerinti vagy örökbefogadott.

Ha már a skatulyákról beszélünk… Köztudott, hogy az újszülött, egészséges és a fehér bőrű babák sokkal kelendőbbek, mint a nagyobb vagy kisebbségi származású illetve fogyatékos gyermekek. Ti másként döntöttetek és másoknak is azt tanácsolod, hogy ne szabjanak feltételeket. Miért?

Magyarországon az örökbefogadók legnagyobb része minél kisebb, egészséges, fehér bőrű babát szeretne, vagy legalábbis elfogadna ilyet. Kevesebben vállalnak idősebb, roma, beteg vagy fogyatékos gyereket vagy két-három testvért együtt. Minél több tulajdonsággal bír a gyerek az utóbbi listáról, annál nehezebb neki idehaza örökbefogadó szülőt találni. Tanácsot kifejezetten nem szoktam adni, mert a felelősséget sem én fogom vállalni. Tehát senki se vállaljon többet, mint amit el tud fogadni. Viszont fontos látni, hogy az örökbefogadásban jelentős a „zsákbamacska”-faktor. Egy egészségesként érkező babán is jelentkezhetnek később egészségi vagy fejlődési problémák, a származás pedig bizonytalan, a jelen örökbefogadási rendszer nem képes kontrollálni, sőt, hivatalosan nem is tarthatnák számon. Tehát hiába kér valaki „nem roma” vagy „fehér bőrű” gyereket, a gyerek pontos származása nem lesz ismert, a vér szerinti apa általában ismeretlen, s egy fehér bőrű babán is megjelenhetnek később a rasszjegyek. Ennek a lehetőségével nem árt tisztában lenni. A gyerek és az egész család megissza a levét, ha nem tudják őt szőröstül-bőröstül elfogadni.

Az Örökbe.hu révén sok szülőnek segítesz az örökbefogadásról szóló döntésben és az utána következő időszakban. Miért hoztad létre? Milyenek a visszajelzések és te mire vagy a legbüszkébb?

A mi örökbefogadásunkkor láttam, mennyi kérdés és tévhit él erről a témáról az emberekben, és én szívesen beszélgettem velük. Ekkor jött az ötlet, hogy egy blogot kezdjek el, hiszen újságíró vagyok. Négy éve működik az Örökbe.hu, ez idő alatt már igen alaposan beleástam magamat a témába. A blogon nagyon sok szemszögből bemutattam már az örökbefogadás lépéseit, szereplőit. Az olvasók nagyon szeretik az oldalt, megjelent egy szülői generáció, aki már a blogot olvasva jelentkezett, és azóta hozzájuk is megérkezett a gyerek. Büszke vagyok rá, hogy sok embernek sikerült segítenem, hogy a családok kicsit jobban eligazodtak a témában. Rendszeresen találkozunk is az olvasókkal, öröm látni a szép családokat. Annak is örülök, hogy az Örökbe-olvasók elfogadóbbak az átlagnál, többen vállaltak közülük idősebb vagy roma gyereket, ami mutatja, hogy információk, történetek átadásával is lehet a szemléletet formálni.

(Fotók: Jelli Márk/Heti Válasz)