Agresszív gyerekek

Sokszor megdöbbenve tapasztaljuk, hogy hároméves csemeténk milyen akaratosan tépi ki a kezünkből a kanalat. Máskor elkeseredünk azon, hogy iskolás gyerekeink a villamoson képesek összeverekedni. Mit rontottunk el? Vagy ennek így kell lennie? A személyiségfejlődéshez bizonyos mértékig szükség van arra, hogy a gyermek súrlódjon, konfliktusba kerüljön a körülötte élő felnőttekkel, és ez neki sem örömteli feladat. Hogy lehet a nehéz időket jól átvészelni?

Mitől agresszív?

Az agresszió egyfajta érzelmi állapot és magatartásmód. Mindenki képes rá, a szervezetben lezajló folyamatok (az ingerre bekövetkező fokozott adrenalintermelés) azonosak, de befolyásolja a temperamentumunk, a körülmények, saját élményeink. A gyerekek agresszív magatartását sokféleképpen lehet értelmezni. Jelentheti a felfedezőkedvet, a határaink próbálgatását, de ezt a viselkedésmódot kiválthatja frusztráció, stressz, a veszélyeztetettség érzése is. Megjelenési formái is különbözőek: lehet ártó szándék nélküli aktív, védekező és a romboló. (Ez utóbbi tanult viselkedési minta.) Az agresszivitás hátterében állhat a központi idegrendszer elváltozása is, ezt viselkedésterápiával és gyógyszerrel lehet befolyásolni. A viselkedésmód azonban legtöbbször a kielégítetlenség érzéséhez, tanulás útján elsajátított bánásmódmintához vagy szociális hátrányhoz kapcsolódik. A gyermekkorban megjelenő agresszív viselkedés leginkább szükségletek hiányos kielégítésével hozható összefüggésbe, bizonytalan kötődéssel, a stabil anya-gyermek kapcsolat, a gyermek iránti bizalom, a törődés hiányával.

Akarom – nem akarom

Az első kritikus időszak a dackorszak. A gyermekben ekkor tudatosul énje, és akaratát megpróbálja mások szándéka ellenére is érvényesíteni. Az én megizmosodásához rengeteg aktivitásra van szükség. „Én akarom! Nem akarom! Én teszem!” lesznek a jelmondatai. Vágyai, törekvései összeütközésbe kerülhetnek környezetével, de gyakran önmagával is (például még nem eléggé fejlett a kézügyessége, hogy egyedül bekösse a cipőjét). Frusztráltságának gyakran ad erőteljesen hangot, ahogy csecsemőként is hangosan sírt, ha kényelmetlenül érezte magát. Azt kell megérteni, hogy nem provokálni akar, de ki kell próbálnia, milyen befolyással bír abban a környezetben, ahol él. Nagy árat fizet ezért az önállóságért; el kell hagynia a biztonságot adó anyaölt, optimális távolságra kell kerülnie tőle. Ebben az időszakban számára az a segítség, ha folyamatosan érzékelheti szülei szeretetét, türelemmel vagyunk iránta, ugyanakkor egyértelmű választ kap arra, hogyan vélekednek az ő viselkedéséről, hol vannak a határok. Fontos, hogy viselkedésünkkel ne rajzoljunk magunkról ellenségképet. Nem hatalmi harcról van szó! Amennyiben ebbe az irányba visszük a kapcsolatot; vagy megtörjük egy életre gyermekünk akaraterejét, vagy folyamatos harcba keveredünk vele. A hatalmi játszmákba óhatatlanul belekeveredik a legyőzöttség, a tehetetlenség, mellőzöttség érzése. Mindegyik arra készteti a gyermeket, hogy újra provokáljon, újra próbára tegye szülei szeretetét.

A kisfiú legörbülő szájjal szállt fel a metróra az édesanyjával: „Haza akarok menni, menjünk vissza!” Anyukája nyugtatóan ölelte, nem kérte arra, hogy hagyja abba a sírást, nem volt indulatos. A következő megálló felé a metró kibukkant az alagútból. A sírást mintha elvágták volna. A gyerek boldogan csacsogott arról, hogy a szerelvény örül a napocskának, mert már fázott bent.

A 3 éves dacos gyermek figyelmét lehet terelni, mert még nem kitartó. Amilyen gyorsan felbukkan egy kívánság, ugyanolyan gyorsan elhomályosul egy újabb inger hatására. Határozottan, de indulatmentesen kell nemet mondanunk: „Nem lehet, mert veszélyes.” Utána viszont cselekedni kell: kivenni a kezéből a veszélyt okozó tárgyat, felnyalábolni és arrébb vinni. Más esetekben azt mondani neki: maradhatsz, de nekem mennem kell. Később visszajövök érted. Néha az a segítség, ha türelmesen megállunk mellette és kivárjuk a vihar elvonulását. Hosszas magyarázkodással, indulatos viselkedéssel nem tudjuk őt kivezetni, vagy kicsalogatni az indulati örvényből.

Harc és taktika

Az agresszió szempontjából másik kiemelkedő életkor a prepubertás, vagyis a 11-12 éves kor. Míg a 3 évesek akciói a „próba–szerencse” kategóriába tartoznak, a tizenévesek már átgondolt cselekvéseket képesek érzelmeikhez társítani. Nagyon fontos, hogy megmutassuk számukra e késztetések szublimált formáit, pl. a csapatsportokat, versenyeket. A fiúk mindig szerettek verekedni, erejüket, ügyességüket összemérni. Amennyiben ez a rangsor felállítását, a csoportban elfoglalt státus kialakítását célozza, nem kell beavatkozni. Más a helyzet, amikor valaki fél valakitől, üldözöttnek érzi magát. Itt azonnal közbe kell lépni! A bántalmazott gyereknek szüksége van a vigasztalásra, megnyugtatásra. A konfliktusba keveredőket érdemes egymással jobban megismertetni, hogy a bántalmazó presztízsveszteség nélkül korrigálni tudja viselkedését.

A lányokkal más a helyzet. Ők ritkábban ragadtatják magukat zajos, verekedős, agresszív viselkedésre. Ez nem jelenti azt, hogy bennük nincs agresszió, de neveltetésük, a szociális elvárások jobban fékezik ezek megjelenését. Erősebb a félelem, hogy az ilyen viselkedés aláássa jó kapcsolatukat a szüleikkel, nevelőikkel. Azonban nagyon „ötletgazdagok”, ha a másikat lelkileg akarják gyötörni.

Testvérháború

A testvérkonfliktusokban megjelenő küzdelmekben nincs különbség a nemek között az agresszió viselkedésbeli megjelenésénél. Lányok, fiúk egyaránt püfölik egymást. Ezt szinte lehetetlen teljesen kikerülni. Később, a serdülőkor elején a lányok visszavonulnak ebből a közelharcból, kifinomultabbak lesznek a módszereik. Ha mellőzöttnek észlelik magukat, gyakran válnak autoagresszívvé. Önmaguk ellen fordulnak, belenyírnak a ruhájukba, hajukba, szemöldökükbe, felsebzik a bőrüket, étkezési zavarok jelennek meg náluk.

Testvér rivalizálásnál megfigyelték, hogy az elsőszülött gyermek féltékenyebb, mint a második. Mint volt egyke, veszélyeztetve érzi státusát a kicsi megjelenésekor. Temperamentumától függően reagál a helyzetre: vagy visszacsúszik viselkedése egy korábbi életszakaszba és „elfelejt” önálló lenni, vagy nyíltan kifejezi nemtetszését, ami irányulhat a baba ellen, vagy más romboló gesztusban nyilvánul meg.

A 2 és fél éves Zsófi rezzenéstelen arccal közölte a szobába belépő anyukájával, hogy öccse azért sír, mert bemászott hozzá a kiságyba és megtaposta a fejét. A mama a döbbenettől csak annyit tudott kinyögni, hogy nem szabad bántani a babát és ügyelt arra, hogy többet egy percre se hagyja magára a két gyereket. Hónapokkal később együtt játszottak a kislánnyal, a kisfiú járókában volt mellettük. Az asszony egy pillanatra felkelt Zsófi mellől, hogy megtörölje a kicsi orrát. Mikor visszaült a lánya mellé, a következő mondat hangzott el: „Most is megtapostam a fejét.”

A családon belüli szembeforduló magatartás nagyon fontos a gyermek fejlődése szempontjából. Csak így tudja felderíteni saját határait, ennek alapján fog boldogulni más szociális közegben. Minél inkább büntetik a szülők idősebbik gyermeküket, annál inkább érezheti, hogy a kicsi elrabolta tőle anya, apa szeretetét, figyelmét. Felügyelet mellett arra kell biztatni a nagyobbat, hogy foglalkozzon a testvérkével. Beszéljen hozzá, énekeljen neki, segítsen a gondozásában. Fontos szerepe van ilyenkor az édesapának, aki pótolhatja az anyai törődést és segítségére lehet idősebb gyermekének, hogy megtalálja az optimális távolságot az édesanyjától. Később erre a „tudományra” nagy szüksége lesz, amikor közösségbe kerül.