Néma gyász – egy meg sem született gyermekért
Egy gyermekét elvesztett anyuka hét olyan megfontolandó szempontot sorol fel, amely segíthet megérteni, mit is élnek át a meg sem született babák szülei és mivel tudjuk segíteni őket a gyász feldolgozásában.
Nehéz és magányos út vár azokra a párokra, akik elvesztik meg sem született kisbabájukat. A statisztikai adatok szerint számos szülő él át vetélést, halvaszülést vagy veszíti el gyermekét csecsemőkorban, ám az ő gyászukra sokkal kevesebb figyelmet fordít a társadalom, mint azokéra, akiknek szerette később távozott, s “nyomot hagyott” a világban.
A perinatális azaz születés előtti gyász különösen érthetetlen és kezelhetetlen a környezet számára. Az ezen átesett párok általános értetlenséggel és diszkrét hallgatással találják szembe magukat még legszűkebb környezetükben is. Az alábbiakban egy gyermekét elvesztett anyuka hét olyan megfontolandó szempontot sorol fel, amely segíthet megérteni, mit is élnek át ezek a szülők és mivel tudjuk segíteni őket a gyász feldolgozásában.
1. A mi gyászunk is valós!
Nem számít, hogy a gyermekünk 4 hetet vagy 42 hetet töltött a pocakban, az elvesztése miatti gyász és fájdalom ugyanolyan valós számunkra. Szükségünk van térre, ahol átélhetjük, kifejezhetjük fájdalmunkat, gyászunkat. Ugyanolyan támogatásra van szükségünk, mintha egy idősebb gyereket, házastársunkat vagy bármelyik családtagunkat veszítettük volna el. Olyan valaki halt meg, aki valóságos volt számunkra és akit mélyen szerettünk, még akkor is ha soha nem találkozhattunk vele, ezért valós veszteségként éljük meg a történteket.
2. Mondj valamit!
Sokan attól félnek, hogy valami rosszat találnak mondani ebben a helyzetben, de a hallgatás éppen úgy rombol. Jól esik, ha tudomást vesznek a gyászunkról, a veszteségünkről, a gyermekünkről. Ne izgasd magad azon, hogy mit mondasz majd, nekünk egy “sajnálom” is tökéletesen megteszi. Csak hogy tudjuk, gondoltok ránk, odafigyeltek a veszteségünkre, együtt éreztek velünk…
3. Nem leszünk túl rajta!
Egy gyermek elvesztésén nem lehet túllenni! Kérlek, ne állítsatok elénk követelményeket, hogy mikor kéne visszatérnünk a normál kerékvágásba! Szép lassan megtanulunk majd újra normális életet élni, de ez nem megy egyik napról a másikra! Mindenkinek megvan a maga “gyászútja”: először kezd egyre több jó napunk lenni, mint rossz, de az is előfordulhat, hogy valaki még évekkel később is érzi a gyermek elvesztése miatti fájdalmat.
4. Mondd ki a gyermekünk nevét!
Ne mondjátok azt, hogy “a magzat” vagy hogy “a terhesség”, ha már adtunk nevet a gyermekünknek! Még akkor is szeretnénk hallani, ahogy beszéltek róla, ha sírva fakadunk miatta. Azzal, hogy kimondod, nem leszünk szomorúbbak, hiszen már amúgy is azok vagyunk. Nekünk csak ez a név maradt a gyermekünkből.
5. Ő igenis számít!
Senki nem akarja elfelejteni a saját gyermekét, és ez még azokra is igaz, akik elveszítették a babájukat. Éppen ezért szeretnénk, ha ti is úgy emlékeznétek rájuk, mint aki nyomot hagyott ezen a földön. Fontos, hogy nektek is számítson, mert akkor az azt jelenti, hogy különleges volt és nem lehet elfelejteni őt.
6. Nem vagyunk fertőzőek!
A halál nem egy vidám dolog, és ijesztő lehet, ha valaki gyászol a közelünkben. De ne vonulj fedezékbe éppen most, amikor a legnagyobb szükségünk van rád! A gyász nem fertőz, nem fogod elkapni tőlünk. Csak legyél ott, még akkor is, ha úgy érzed, semmit nem tehetsz értünk.
7. Hallgass meg!
Szeretnénk, ha meghallgatnátok a gyermekünkről szóló történeteket! Szeretnénk, ha meghallgatnátok a fájdalmunkat. Nem azt várjuk tőletek, hogy megoldjátok a problémáinkat vagy elűzzétek a rosszat – csak szeretnénk, ha elfogadnátok a veszteségünket, méltányolnátok a fájdalmunkat, és ott lennétek velünk, amikor szükségünk van rá. Szánjatok időt ránk és soha ne féljetek megkérdezni, hogy vagyunk!
