Tetten ért irigység

A hét főbűn között az „előkelő” második helyet foglalja el a fösvénység, a negyediken pedig rokona, az irigység áll. A kapzsiság nem ritka jelenség, a pszichológia eddig mégis kevésbé koncentrált rá, mert ahogy Dr. Beate Weingardt teológus és pszichológus egy német lapnak nyilatkozta: „Senki sem megy azzal pszichológushoz, hogy „tessék rajtam segíteni, túl kapzsi vagyok.”

Beteg lélek vagy rossz példakép?

Mint a legtöbb mentális zavarnál, a túlzott birtoklási vágynál is a környezet az, amely érzékeli a problémát, nem az érintett. Nem is könnyű meghatározni, honnan kezdődik a betegség, hiszen ki mondja meg, mikor nevezhető túlzottnak az, hogy erre vagy arra a vagyontárgyra vágyunk? A mai társadalomban ráadásul példaképként állítanak elénk olyan embereket, akik azzal váltak ki a tömegből, hogy sok pénzt kerestek. A kilencvenes évek eleje óta nálunk is kilószámra lehet kapni azokat a könyveket, amelyek elárulják az első milliók megkeresésének titkát, és tanfolyamokon tanítják, hogyan befolyásoljunk másokat céljaink elérésének érdekében.

Meddig tart a tettrekészség, az agilitás, a jó érdekérvényesítő képesség, és hol kezdődik az önzés, a harácsolás, mások letiprása?

Nehéz irigység nélkül tekinteni az anyagi javakban gyarapodó szomszédra, még akkor is, ha bennünket választott elveink akadályoznak meg abban, hogy hozzá hasonlóan cselekedjünk. Rolf Haubl német pszichológust hazájában „irigységkutatónak” nevezik, hiszen éveket töltött a téma vizsgálatával, amelyről könyvet is írt. Haubl véleménye szerint nagyfokú önismeret kell ahhoz, hogy egyáltalán észrevegyük magunkon, beismerjük magunknak ezt az általánosan negatívnak tekintett érzelmet. Ha ez megtörténik, megnyílik a lehetőség arra, hogy akár újabb titkokat tudjunk meg saját magunkról. Hogy lehet, hogy irigy vagyok egy olyan életre, amely nyilvánvalóan távol áll az eszményeimtől? Lehet, hogy valójában arra vágyom, csak a neveltetésem, a környezetem elvárásai tereltek más útra? Vagy felismerem, hogy igazából nem is cserélném le a buszos közlekedést a búzavirágkék városi autóra? Hiszen valójában élvezem a tömegközlekedés lopott óráit, amikor fényes nappal regényolvasással tölthetem az időt…

Szegény gazdagok!

Közhely, hogy a pénz nem boldogít, mégis kevés ember állíthatja magáról, hogy soha nem fogta el még rossz érzés, amikor a nálánál jobb módú embertársainak életkörülményeivel szembesült. Nem szeretjük a nálunk gazdagabbakat, és egoistának nevezzük azokat, akik másokat lábbal tiporva menetelnek előre. Azt gondoljuk: könnyű nekik! Pedig lehet, hogy nem is olyan könnyű. Nem csupán a lelkiismeret miatt. „Az egoisták a következőképpen gondolkodnak” – állítja Doris Wolf pszichoterapeuta: „Feltétlenül meg kell szereznem ezt és ezt a dolgot, különben nem érek semmit sem. Mindent megtesznek azért, hogy elérjék céljukat, másokra nincsenek tekintettel. Állandóan attól rettegnek, hogy rosszul járnak, lemaradnak. Elveszítik az egészséges mértéket.” Miközben tehát a szomszéd újabb emeletet épít a házára és egy számmal nagyobb terepjáróra cseréli a régit, nem elégedett az életével. A szeme állandóan a környezetét pásztázza, és rettegve lesi, akad-e valaki, akinek még nála is többje van. És biztos, hogy akad is. Mert a gazdagság viszonyítás kérdése. És mindig van valaki, aki még gazdagabb nálunk. La Rochefoucauld, a csípős nyelvéről elhíresült XVII. századi francia herceg mondta: „Irigységünk mindig tovább tart, mint azoknak boldogsága, akiket irigylünk.”

Egy kis inspiráció

Cervantes szerint az irigység jó hatású is lehet: „A sokféle irigység közül én csak a szent, a nemes és a jóra irányuló irigységet ismerem.” Irigységet nemcsak akkor érezhetünk, ha valaki tehetősebb nálunk, hanem akkor is, ha szebben tud rajzolni, jobban beosztja az idejét vagy velünk ellentétben sikerült lefogynia. Ez az érzés hajtóerő is lehet, amely arra indít bennünket, hogy mi is megtanuljunk rajzolni, ellessük az idő beosztásának trükkjeit, vagy elhiggyük végre, hogy a hatásos fogyókúra titka az önfegyelem. És miközben el szeretnénk érni a saját célunkat, nem kell feltétlenül legyőzni valakit. A környeztünkben élőkre nemcsak versenytársként tekinthetünk: lehetnek példaképeink, ösztönzőink, segítőink is. De ha sikerült, amit szerettünk volna, élvezzük a saját teljesítményünk okozta örömet, és ne forgassuk riadtan a fejünket, hátha valaki még jobban rajzol vagy több kilót fogyott, mint mi!  

Az egoizmussal kapcsolatban klinikai kísérleteket is végeztek. John Medina molekuláris biológus szerint: „A kapzsiság alapja a félelemérzet, amelynek léte az agyban bizonyítható.”

A cikk a júliusi Képmás magazin 52. oldalán jelent meg!