“Út épül lélektől lélekig.”

Süveges Gergőt jó ideje már nem csak a televízió képernyőjéről ismerheti a magyar közönség. Négy éve jelent meg Apa-kép-írás című könyve, amely rengeteg derűvel és szeretettel mutatta be az akkor még „csak” háromgyermekes család mindennapjait. Idén kezünkbe vehettük a folytatást is: az Apaszem az időközben Andrissal kibővült családról ad őszinte képet. A szülői jelenlétről, hitről, odafigyelésről és a minőségi időről beszélgettünk Süveges Gergővel.

– Önnek milyen volt az apaképe?
– Nagyon sokat köszönhetek édesapámnak, aki humán irányba terelt engem. Sokat olvasott, mesélt nekünk édesanyámmal együtt. Ő egyébként sokat dolgozott, és időnként hiányzott, hogy szorosabb kapcsolatunk legyen egymással.

– Tudatosan döntött úgy, hogy amennyit csak ideje engedi, jelen lesz a gyermekei életében?
– Mint annyi minden más, ez sem megy magától. Az idő sajnos olyan, hogy azt mindig szakítani kell. Magától nem szakad. Tudatos tervezés nélkül pedig elillan, mint a kámfor.

– Sok esetben a „szülő” kifejezés mintha csak az anyukákra vonatkozna, míg az apukák gyakran elsősorban mint férjek és családfenntartók vesznek részt a család életében. Mi lehet ennek az oka?
– Egyrészt valószínűleg hat ránk a régi beidegződés, a patriarchális családfelfogás. Másrészt magam körül is azt látom, hogy sok édesapa kénytelen az ideje és az energiái nagy részét a munkájára fordítani. Minden család és minden élethelyzet más. Az én felelősségem az, hogy a saját feleségem és a saját gyerekeink ne szenvedjenek férj- és apahiányban. A házasságunk is és a gyerekeink is közös ügyünk a feleségemmel: számomra természetes, hogy kiveszem a részemet a közös feladatokból.

– Sok szülőpár automatikusan elkezdi ismételni azokat a sémákat, amelyeket otthonról hoznak.
– Biztos, hogy vannak magunkkal hozott minták. Jók is, rosszak is. Ha felismerünk egyet-egyet, jól megnézzük, megforgatjuk, és eldöntjük, akarjuk-e vagy sem továbbéltetni. Aztán persze vagy sikerül, vagy nem, de legalább nem kizárólag az ösztöneinkre bízzuk magunkat. A legfontosabb célunk, hogy megőrizzük a házasságunkat. A gyerekekkel való viszonyunkat is újra és újra átgondoljuk, nem „ahogy esik, úgy puffan” építjük a családunkat, hanem sok munkával és tudatossággal.

– A hitében és értékrendjében ennyire szilárd családból származó gyerekek példaként állhatnak kortársaik előtt. Észreveszik a más háttérrel rendelkező gyerekek ezt a fajta a különbséget?
– Borka, a legidősebb gyermekünk most kilencéves, Marci hét. Nem hiszem, hogy példaként kellene állniuk bárki előtt. Ők maguk is formálódnak még. Az a helyzet, hogy valójában burokban élünk és a gyerekeink is burokban nevelődnek: a barátaink hasonló gondolkodásúak, mint mi, a gyerekek katolikus iskolába és óvodába járnak, tehát ez az értékrend mindenhol megjelenik az életükben. Persze azért sokféle hatás éri őket. És talán az sem teljesen igaz, hogy a számítógép megöli a személyes kapcsolatokat. Ha például a nagylányomnak meglepetésként küldök e-mailen egy érdekes írást vagy videót, az még erősíti is a közöttünk lévő szeretetköteléket.

– Hogyan lehet egy gyermek nevelésében megtalálni azt az egyensúlyt, hogy a szülők engedjenek is teret a gyerekek saját személyiségének, akaratának, véleményének, de alapvető dolgokban következetesek lehessenek úgy, hogy azt a gyerekek is tiszteletben tartsák?
– Ami nem hit és erkölcs kérdése, abba igyekszünk csak nagyon óvatosan beleszólni. Abban, hogy hogyan kötik fel a hajukat, vagy milyen pólót húznak a nadrágjukhoz, nagy szabadságuk van. De a lényeg az, hogy minden témáról próbálunk nagyon sokat beszélgetni velük. Meghallgatni őket, kikérni a véleményüket, komolyan venni az érzéseiket, higgadtan elmondani a saját érzéseinket; egyszóval megismerni őket és megszólíthatónak megtartani magunkat. Nem cáfolhatatlan diktátumokat teszünk közzé, hanem beszélgetünk, érvelünk, vitázunk, és nem erőből viszünk át döntéseket. Nincs is rá szükség: ha folyamatos közöttünk a párbeszéd, ha mernek kérdezni és merik elmondani a véleményüket, akkor tiltásokra és diktátumokra sincs szükség.

– Vallásosan nevelik a gyerekeket és Önök is vallásos családból származnak. Hogy látja, könnyebb azoknak a gyerekeknek, akik eleve vallásos családba születnek?
– Nem tudom, mert nem tudom mindkettőt kipróbálni. Én a vallásomat gyerekkoromban kaptam, a hitemet jóval később egy közösségben. Egy kisgyereknek még csak a vallásgyakorlatot lehet átadni, de hogy érett, felnőtt hite legyen, az már az ő küzdelme. Van, aki azt mondja, könnyebb annak, aki felnőttként tér meg. Mások a gyerekkor pótolhatatlan, érzékeny idejét tartják fontosnak. Egy biztos: senki nem spórolhatja meg a saját döntését, a saját küzdelmét. Hiszen ezt a döntést felnőtt fejjel újra és újra meg kell hozni.

– Mit tanult Ön a feleségétől és mit tanított Ön neki a házasságuk során?
– Azt hiszem, a feleségem a minőségi idő fontosságát tanította meg nekem, és azt, hogy a házasság és a gyereknevelés folyamatos odafigyelést és önreflexiót igényel. Én pedig neki talán könnyedséget tudtam átadni, talán mellettem abba az irányba tudott változni, hogy nem kell mindent kicentizni és pontosan megtervezni, hanem teret engedhetünk a spontán történéseknek is. Néha. Egy kicsit.

– Mi az a legnagyobb elismerés, amit kaphat a gyerekeitől?
– Aminek most a legjobban örülök, ha őszintén beszélgetünk egymással, ha ők is megnyílnak és én is megnyílok, ha az érzéseinkről, érzelmeinkről beszélünk. Vagyis ha valóban találkozunk egymással: út épül lélektől lélekig.

– Mik azok a hibák, amik rossz irányba vihetnek egy házasságot?
– Elsősorban az, ha azt hisszük, a házasság megy magától. Nem megy magától. Nap mint nap dolgozni kell azért, hogy a kapcsolat élő maradjon. Olyan világban élünk, amelyben ami nem működik, azt kidobjuk és eszünkbe sem jut megjavítani. Egy házasság csak akkor fog működni, ha hajlandóak vagyunk javítani azon, ami romlófélben van. Folyamatosan kapcsolatban kell maradnunk egymással. Ha csak a gyerekeken, ügyeken, bevásárlólistán keresztül kapcsolódunk egymáshoz, akkor pillanatok alatt elveszítjük egymást. És van még valami: hiszem azt, hogy a házasságunkat nem ketten kötöttük, hanem Istennel együtt. Csak a saját erőmben bízva hogyan mondhatnám, hogy amíg élek, szeretni fogom a házastársamat? Ezt csak Istenbe kapaszkodva merem kimondani.

– Vannak olyan barátaik, akik tanulnak az Önök példájából, akiknek erőt adhat, utat mutathat az Önök házassága?  
– Mi vagyunk azok, akik sokat tanulunk a barátainktól. És reméljük, hogy kölcsönösen támogatni, segíteni tudjuk egymást. Tágabb körökben, előadásokon is szívesen elmondjuk a tapasztalatainkat – azzal a megszorítással, hogy tudjuk, minden személy, minden kapcsolat másként működik. Nincs tuti recept. Irányok és viszonyulások vannak, de a gyakorlat mindenkinek a saját küzdelme. A remény üzenetét viszont örömmel hirdetjük: bár még csak tizenkét éve vagyunk házasok, úgy tapasztaljuk, hogy mindig van feljebb. A harmónia megőrizhető és szüntelenül fejleszthető.

(Fotó: Eöri-Szabó Zsolt)