Helikopterszülők vs. kiteljesedett gyerekek

Ami lassú, az ciki. A fogyasztói társadalomban minden gyorsan megy: egy pillanat alatt boldog leszel, ha megveszed az új ablakmosó-szettet, egy hétvége során guruvá képeznek, öt perc alatt megtanulhatsz aurát látni, mert potom pénzért kinyitják a harmadik szemed, a gyerekeid pedig tízszer annyi szak- és sportkörre járnak, mint régen. Gyorsan eszünk, gyorsan alszunk, gyorsan élünk. Ezzel a felpörgetett, mentális speed-iránnyal ment szembe a slow life movement, azaz a lassú élet-mozgalom, amelynek lényege a minőségi idő és a normális tempó evés, utazás, desing, vagy bármi más terén. Külön iránya az új gondolkodásmódnak a slow parenting, szó szerint lassú szülőség, nem szó szerint minőségi, tartalmas, a gyerek személyiségéhez igazodó nevelés.

Helikopterszülők

A slow parenting alkotta meg az ún. helikopterszülő fogalmát: az ilyen apák és anyák, miközben szenvednek attól, hogy egy perc szabadidejük sincs maguk és gyerekeik számára, csemetéik idejét és épp úgy felszabdalják az “én minden esélyt megadok neked” jelszóval. A lényeg a siker, a megfelelés a társadalmi nyomásnak, csak hát közben a gyerek valós igényeire senki nem figyel. A szétesett, stresszes hiperaktív szülők nagy erőfeszítések árán épp olyan gyerekeket nevelnek, mint amilyenek ők maguk.

Túl nagy teher alatt is nő a pálma?

Ebből a gondolkodásmódból számos szakirodalom született már, köztük Carl Honoré Under Pressure (Nyomás alatt) című könyve. Carl egyszer elment egy szülői értekezletre, ahol a kisfia tanárnője elismeréssel nyilatkozott a gyerek rajztehetségéről. Apukának több sem kellett: lelki szemei előtt máris látta fiát, mint elismert művészt, akinek képeiért versengenek a műgyűjtők. Carl aznap egész éjjel az interneten szörfözött kurzusokat, oktatókat, táborokat keresgélve. Reggel lelkesen vázolta fiának, mit tervez, mire a kisfiú csak ennyit mondott: “Apa, én nem akarok tanárt. Én csak rajzolni szeretnék. Miért kell a szülőknek mindig minden felett átvenni az irányítást?”

Carlra úgy hatott ez a kérdés, mint a hidegzuhany, de azonnal rájött, hogy fiának igaza van, és kezd ő is olyan szülővé válni, aki csupa jóakaratból letéríti a gyerekét saját útjáról. Ebből a felismerésből íródott az Under Pressure, ami azt vázolja, meddig mehetünk el gyermekeink irányításában, hol a határ, ameddig védhetjük, alakíthatjuk, irányíthatjuk őket?

Nem hajt a tatár!

A slow parenting felismert egy nagyon fontos dolgot: a gyereknevelés nem versenysport, nem termékfejlesztés, de nem is egy project, hanem egy utazás, amely során a gyerek megkapja mindazt a figyelmet, türelmet, szeretetet és időt, amire szüksége van a kiteljesedéshez anélkül, hogy a szülő elvárásaival agyonnyomná őt.

Bár  a mozgalom logója egy csiga, a slow parenting nem azt jelenti, hogy minden végtelen hosszúságú ideig tart, csupán azt, hogy bizonyos dolgokra több időt kell szakítani, azaz a minőség, a pillanat megélése és a tartalmas emberi kapcsolatok építése fontosabb, mint a teljesítmény, a mennyiség. A lassú szülők hagyják, hogy a gyerekeik saját tempójukban fedezzék fel a világot. Nem terhelik őket millió különórával, és figyelnek rá, hogy elég idejük legyen pihenni, reflektálni, átélni és megérteni, mi történik velük és körülöttük.

Fejlesztő rizikó

A slow parenting nem szereti például a tévénézést, hiszen a képernyő bámulása semmiképpen nem nevezhető interaktívnak: a gyerek alig gondolkodik, még kevésbé cselekszik közben. Elképesztő időmennyiséget veszít az, aki tévézik, miközben ugyanezen időt sokkal értelmesebb dolgokra is lehetne fordítani. A mozgalom másik fő kritikája azon szülők ellen szól, akik mindig mindent eldöntenek a gyerek helyett és feje fölött azzal a felkiáltással, hogy mindezt a gyerekek védelme érdekében teszik. A slow parenting képviselői ezzel szemben úgy vélik, ha a gyerek soha nem kerülhet semmilyen kockázatos helyzetbe és nem tanulja meg kezelni a veszélyesebb, nehezebb szituációkat, az később mindenképpen hátrányára válik.