“Ugyan mikor lenne időnk játszani?” – gyerekmunka napjainkban

A titokban lefilmezett elefántcsontparti faluban egy síró kisfiú ül a padon. Épp most rabolták el, hogy eladják őt rabszolgának egy kakaóbab-ültetvényre. Senki nincs, aki segítsen rajta. Kétszázharminc eurót fizetett érte az ültetvény tulajdonosa az elrablónak, cserébe pedig bármeddig, bármilyen körülmények között “használhatja” majd a fiatal munkaerőt. A világon 218 millió gyermek dolgozik éhbérért, vagy ingyen. 2002. június 12. óta minden évben megemlékezünk a gyermekmunkáról.

A cikk több mint 3 éves. Tartalma elavult információt tartalmazhat.
2012. május 30. Gyarmati Orsolya

A titokban lefilmezett elefántcsontparti faluban egy síró kisfiú ül a padon. Épp most rabolták el, hogy eladják őt rabszolgának egy kakaóbab-ültetvényre. Senki nincs, aki segítsen rajta. Kétszázharminc eurót fizetett érte az ültetvény tulajdonosa az elrablónak, cserébe pedig bármeddig, bármilyen körülmények között “használhatja” majd a fiatal munkaerőt. A világon 218 millió gyermek dolgozik éhbérért, vagy ingyen. 2002. június 12. óta minden évben megemlékezünk a gyermekmunkáról.


Elrabolt gyerekek

Kongó, Afrika. Remeg a levegő az iszonyú hőségben. Három kisfiú – két nyolcéves és egy tizenöt éves – gyalogol kora hajnalban a jópár kilométernyire lévő rézbányába, hogy tizenkét órán át a puszta kezükkel turkáljanak a porban néhány rézdarab reményében. Iskolába nem járhatnak: a család nem tudja fizetni a tandíjat. Hetente hat napot töltenek el így, mindenféle védőfelszerelés nélkül. Amit hárman összesen fizetségül kapnak az még egy tisztességes ételadagra sem elég. A kibányászott réz természetesen a bánya tulajdonosainak hoz hatalmas nyereséget.

A kényszer nagy úr

“Hajnali négykor kelünk és napnyugtakor hagyjuk abba a munkát. Ugyan mikor lenne időnk játszani?” – kérdezi a szomorú szemű, nyolcéves moldovai kislány szinte cinikusan, miközben szaporán hajlong a dohánylevelekért. “Lehet, hogy mi, szülők is bűnösök vagyunk, amiért hagyjuk a gyerekeinket dolgozni, de mit tehetünk? Szükségünk van a pénzre” – mondja a kislány édesanyja. Száz kilogramm megszárított dohánylevél után két és fél dollárnyi összeg a fizetség. Más lehetőség azonban nincs.
 

Az ellopott gyermekkor

Annak idején az egész világot bejárta Lewis Hine oknyomozó fotóriporter 1908 és 1924 között készített, az amerikai gyerekek munka- és életkörülményeit bemutató képsorozata. Az eredetileg szociológus Hine évente 50000 km-t utazott, hogy Chicagotól Floridáig megörökítse a szénbányákban, gyárakban és gyapjúfeldolgozókban robotoló gyerekeket megbízója, a Nemzeti Gyermekmunka Bizottság számára. A mintegy ötezer képből álló sorozat nagyban hozzájárult ahhoz, hogy hatásosabb törvények védjék a gyerekeket a munkavállalást illetően: 1916-ban az Amerikai Kongresszus szigorú jogszabályokat hozott a 14 év alatti, gyárakban dolgozó gyermekek védelme érdekében, 1938-ban pedig egy sor megbukott törvényjavaslat után elfogadták azt, amely a munkavállalás minden formáját betiltotta16 év alatt.

Háromévesen a gyárban

Az első gyermekmunkát szabályozó törvény csupán a XIX. század első felében lépett hatályba Angliában. Az Ipari Forradalom idején akár hároméves gyerekeket is foglalkoztattak a gyárakban rendkívül veszélyes munkakörülmények között. A viktoriánus korban előszeretettel alkalmazták a fiatal munkaerőt gyárakban, kéményseprőként, vagy bányákban. A XIX. századi Angliában a szegény családok egyharmadában nem volt kenyérkereső felnőtt, így a gyerekekre hárult a feladat, hogy a napi betevőt saját munkájukkal teremtsék elő. A szénbányákban sokszor azért dolgoztattak gyerekeket, mert ők befértek olyan alagutakba, ahová a felnőttek nem. A munkaidő akár heti 64 órát is kitehetett, míg a házi szolgaként dolgozók akár 80 órán át dolgoztak hetente. Az 1819-es Gyártörvény sem hozott nagy változást, mivel az tizenkét órában “maximálta” a megengedhető napi gyerekmunka-mennyiséget, ráadásul ez csak a gyárakban dolgozókra vonatkozott. A törvénynek a valóságban semmilyen hatása nem volt, és még 1847-ben is csak annyit sikerült elérni, hogy a felnőttek és a gyerekek egyaránt csak napi tíz órát dolgozhattak. 1919-ben létrejött a Nemzetközi Munkaügyi Szervezet (ILO) azzal a céllal, hogy védje a munkavállalók alapvető (munkaügyi és szociális) jogait. 


Se biztonság, se élelem, se egészség

A jelenlegi adatok szerint világon minden hetedik gyereknek dolgoznia kell. A 218 millióból 166 millióan nincsenek még tizennégy évesek, 74 millióan rendkívül veszélyes helyen (bányákban, építkezéseken, mezőgazdaságban) dolgoznak. Afrikában a legrosszabb a helyzet: itt minden harmadik tizenöt év alatti gyerek munkára kényszerül. A legfiatalabbak 5-6 évesek és általában veszélyes, egészségre ártalmas körülmények között kénytelenek dolgozni. A munkaidő sokszor eléri a napi 16-18 órát. Sok kisgyereknek olyan nagy súlyokat kell cipelnie, hogy csontjaik, izületeik, izmaik deformálódnak, súlyosan károsodnak és egész életükre megnyomorodhatnak. Rengetegen sérülnek meg komolyan, vagy halnak meg a veszélyes munkaeszközök által, a mérgező vegyi anyagok használata során, esetleg vadállatok támadásai, esés, vagy túlhajszoltság miatt. Biztonsági előírások a legtöbb helyen nincsenek, ahogy a védőfelszerelés, vagy baj esetén a megfelelő orvosi ellátás sem hozzáférhető, a megfelelő táplálékról és pihenőidő biztosításáról nem is beszélve. A legszörnyűbb talán mégis annak a hozzávetőleg tízmillió gyermeknek a sorsa, akiket prostitúcióra, adósrabszolgságba, drogterjesztésre kényszerítenek, illetve azoké, akiket  különböző harci helyzetekben vetnek be. Az ILO ma is aktív, 184 ország a tagja és folyamatosan azon dolgozik, hogy az egész világon visszaszorítsa a gyerekmunkát, illetve jogi lépéseket kezdeményezzen az illegális, törvénytelen helyzetek megszüntetése céljából.