Minek örülj, ha “többemberes” a babád?

Ezeket a babákat ma is klasszikusan “hasfájósnak” bélyegzik – pedig nagyon gyakran nem a hasuk fáj, vagy a hasfájásuk is csak folyomány. Kevés kivételtől eltekintve – akiknek tényleg szervi problémájuk van – a “többemberesek” általában csak azt szeretnék megkapni, amit egy ősközösségben minden baba: folyamatos testkontaktust és megfelelő mennyiségű és minőségű ingert. Minden baba erre vágyik, de a “többemberesek” valamivel vehemensebben kérik – és a mi társadalmunk ehhez nem a legjobb terep…

Elkapatott dedek

Az ilyen babák szüleinek azért elég rendesen kijut. Nem elég, hogy keveset alszanak (némelyik baba óránként kel), akár az éjszaka közepén is virrasztva egy jó kört, nem elég, hogy folyamatos készenlét az életük, ha nem akarják folyamatosan a sírást hallgatni, meg, hogy sehova se mernek már elindulni, mert a kicsi lehetőleg hiperérzékeny is – de még a környezetüktől is kapnak rendesen. A nyugodt-babás szomszéd anyuka meglepett felsőbbséggel szemléli őket, és kérdezget, hogy mi mindent próbáltak már, a nagyik gyakran levonják, hogy “el van rontva a gyerek”, néha még a védőnő is arra biztatja az anyát, hogy tréningezze a babát. 

Mondanom sem kell, ilyenkor a szigor nem szokott segíteni. “Többemberes” éppen abból a babából lesz, aki nem adja fel, aki ragaszkodik hozzá, hogy a szükségletei ki legyenek elégítve – ott, akkor és úgy, ahogyan ő elképzeli.

A dolognak az a pozitívuma azért meg szokott lenni, hogy felnőve ezek a gyerekek általában kreatívak és jó érdekérvényesítők lesznek, és – ha addig bírta a családi béke – iskolás korukra már könnyebben kezelhetőek.

Na és hol itt az örülnivaló?

Van egy Facebook csoport, amelyik az ilyen babák anyukáit fogja össze: Hasfájós/sírós/többemberes babák anyukái. Itt írt az egyik anya egy igen frappáns összefoglalót arról, minek is örüljünk, ha “többemberes” a babánk. Szerintem – aki magam is két ilyen deddel bírok (amikor bírok) – nagyon jól megfogta, hogyan lehet pozitívan állni ehhez az állapothoz! Az engedélyével most közöljük a pontjait:

1. Nagyon hamar szülővé válik az ember, hiszen a gyereken kívül semmi mással nincs ideje foglalkozni (persze ez akkor előny, ha az első gyerek ilyen).
2. Az apuka elég hamar rájön, hogy kénytelen kivenni a részét a gyereknevelésből/házimunkából.
3. A fogzást, amiről mások horrorként beszélnek, észre sem lehet venni, mert addig is alig aludt és egyfolytában sírt a gyerek, azt már nagyon überelni nem lehetett.
4. A szeparációs szorongás gyakorlatilag fel sem tűnik, hiszen addig sem lehetett egy percre sem magára hagyni, meg azalatt sem.
5. Mások azt mondják: ahogy a gyerek fejlődik, egyre több vele a gond. Hát, én ezt sem tapasztalom. Annál több gond, hogy szinte soha nem alszik, és egész nap sír, és nincs el egy percet sem egyedül születése óta, nem tudom, hogy lehet. Nekem igazából egyre könnyebb (leszámítva a mélypontokat).
6. Megtanultam sok mindent elengedni, sok mindenről lemondani és alkalmazkodni. (Nem főzök, takarítónőt fogadtam, és nem ragaszkodom előre kigondolt dolgokhoz, programokhoz.)

Amit pedig én tennék hozzá:

7. A “többemberes” baba remek önismereti tréning. Ha eddig nem tudtad, mik az “agressziós nyomógombjaid” – most megtudod. Ha netán nyugodt természetűnek hitted magad – hát, most találkozhatsz az árnyékoddal. Ha erőből akarod megoldani a helyzeteket, nagyon valószínű, hogy kudarcot vallasz; így hát, ha jóban szeretnél lenni a saját gyerekeddel, kénytelen vagy fejleszteni a kommunikációs sémáidat. Az évek alatt olyan asszertív kommunikátorrá válhatsz, hogy egy EMK-s is megirigyelhetne!

Ha nincs ilyen gyereked, talán felugrott a szemöldököd egy-egy pontnál – de hidd el, nem túloz az anyuka. Persze, nem mind tehetjük meg, hogy takarítónőt fogadunk és negligáljuk a főzést – pedig de jó lenne! Mindenesetre azt leszögezhetjük, hogy “többemberes” babáról gondoskodni eléggé embert próbáló; ha a környezetedben van ilyen anya, lehet, hogy elkél neki olykor némi segítség;)