Élet a Gulag után – 1. rész

1955-ben Jurij Dombrovszki  hazatért Moszkvába. 25 évet töltött a Gulag különböző táboraiban, majd száműzetésben. Amikor végül megérkezett a szovjet fővárosba, csodával határos módon kapott egy rehabilitációs papírt, egy alapnyugdíjat és kijelöltek számára egy szobát is, ahol lakhatott. Csatlakozhatott az Írószövetségbe, bár a legtöbb kollégája nagy ívben kerülte a vele való érintkezést.

És voltak olyan írók, akik rendívül rosszul azt tettették, mintha örülnének neki, és együtt éreznének vele, miközben a háta mögött rosszindulatúan beszéltek róla. Jurijt minden elszenvedett megaláztatás és sértés közül ez bántotta a legjobban. Nekik ajánlotta „Egy híres költőhöz” című versét, amely szabadfordításban így hangzik:

Még a gyermekeik sem sajnáltak minket

Még a feleségeink sem akartak minket

Csak egy őr lőtt ránk, azonosítószámunkat használva céltáblának…

Te éttermekben ütötted el az időt

Olcsó vicceket meséltél a borospohár felett

Mindent megértettél és mindenkit szívesen fogadtál,

De nem vetted észre, hogy meghaltunk.

Úgyhogy magyarázd meg most nekem, kérlek,

Miközben átvizsgálják a csatateret

És én megjelenek egy északi sírban

Úgy közelítesz felém, mintha hős lennék?

Nők nyaldosták a kezedet:

Vajon a bátorságodat jutalmazták így?

A kínzatásokat,melyeket elszenvedtél?

Dombrovszki verse tökéletesen leírja azt, ami Sztálin halála (1953 márciusa) és Hruscsov elűzése (1964 októbere) között jellemezte a szovjet társadalmat. Ez alatt a 11 év alatt Sztálin Szovjetuniója hatalmas, ám ellentmondásos változásokon ment keresztül. A diktátor halálát követően napokon belül megkezdődtek a korábbi rendelkezések és törvények érvénytelenítései. Számos foglyot szabadon engedtek a börtönökből, s kezdtek nyilvánosságra kerülni a koncepciós perek, a kínzások, a kínvallatások. 1956-ra a dokumentumok, a kiszabadult rabok és a Gulagról sorra hazaérkezők révén egyre pontosabb kép formálódott arról, mi is történt valójában Sztálin uralma alatt: hogy a KGB majdnem négymillió embert tartóztatott le bírósági végzés nélkül, s ebbe nem számolták bele azokat, akiket más módon fogtak el és büntettek meg. Arról is értesültek, hányan vannak még a Gulagon az amnesztia kihirdetésének ellenére, (több mint félmillióan), és megkapták azoknak a kihallgatásoknak a leiratát, amelyekből kiderült, milyen kínzásokkal vettek rá embereket arra, hogy bevallják nem létező bűneiket. Ekkorra majd’ 770 ezer embert végeztek ki. Mindez hatalmas feszültséget eredményezett a társadalomban. Ekkor került sor a párt XX. Kongresszusára, amelyen Hruscsov, a párt első titkára elmondta több órás titkos beszédét, amelyre feltehetően azért volt szükség, hogy megelőzzék a robbanást, amelytől a kiszivárgott információk miatt joggal tartott a szovjet vezetés. Természetesen Hruscsov azért kissé elferdítette az igazságot: kizárólag az 1937-38-as áldozatokról beszélt, s azt állította, hogy 1939-re csökkenni kezdett a tömegmészárlások aránya. Erről szó sem volt: igazából éppen innentől kezdve kezdtek iszonyú méreteket ölteni a bebörtönzések és a kivégzések.

A beszéd tehát valójában Sztálin poklának csak részleges elismerése volt, és fényévekre esett a bocsánatkéréstől. Hruscsov minden hibáért egyedül a halott Sztálint kárhoztatta, így egyetlen élő kommunista vezetőnek sem kellett vállalnia a felelősséget. Hruscsov pedig nagyvonalúan közölte: „Hibák voltak, ám végzetes kár nem történt”

Hruscsov elmaradt bocsánatkérésének az lett az egyik következménye, hogy azokat, akik 5, 10 vagy 20 év után hazatértek a Gulagról, rendkívül furcsán fogadta a társadalom. Nem Jurij Dombrovszki volt az egyetlen, aki azt érezte, nem várják tárt karokkal, sőt, inkább kerülik. Az ok lehetett szégyen, bűntudat vagy ideológiai meggyőződés egyaránt. A társadalom nem tudott mit kezdeni a hazatértekkel, s úgy vélte, a Gulagot megjártak nem valók „rendes” emberek közé. Anna Ahmatova, költőnő (akinek versei tiltólistán voltak 1946 és 1956 között), így fogalmazta meg a Szovjetunióban kialakult helyzetet: „A letartóztatottak most visszatérnek, és két Oroszország néz egymás szemébe: az, amelyik leültetett, és az, amelyiket leültették.”

Forrás: via